Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-10-28 / 43. szám
298. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. hűség megszentelt körének, erős, bevehetetlen várának kellene lennie a református anyaszentegyháznak ; minden egyesnek pedig a Szentlélek templomának ... De hát így van? Egyházi lapjaink, amik kell, hogy hű tüköréi legyenek egyházi életünknek, épen most, e jubileumi esztendőben, egész garmadáit halmozzák össze a keserű panaszoknak, a viszonyokkal való elégedetlenségnek, a ^sülyedés, a romlás bizonyságainak! Panaszolják, hogy elhidegült, közönyössé lett az intelligens osztály ; hogy igen meggyérültek a templombajárók; sok az ünneprontó; meglazult, szinte kiveszett a felelősségérzet; még az egyház veteményes kertjeinek munkásai : a tanítók és a tanárok se húznak az egyházhoz; így hát egészen elhomályosult, talán ki is veszett a kálvinista jellem. Sokan vannak, akik nem csinálnak lelkiismereti dolgot abból, hogy házasságkötés miatt vagy maguk is elhagyják vallásukat, vagy legalább a gyermekeiket Ígérik el más vallás részére. Komoly betegség tünetei ezek! Nagy visszaesés ez; nagy hanyatlás! Mi lehet ennek az oka? Semmi más, mint hogy még ma is igen sokan vannak és egyre szaporodnak azok, akik nem veszik a szivükre János apostolnak az alapigében foglalt komoly üzenetét, hogy az Isten világosság és nincsen őbenne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele és sötétségben járunk: hazudunk és nem az igazságot cselekesszük. Sokan úgy vélekednek, hogy ha bizonyos napokon és órákon elvégzik a látható vallásos cselekvényeket, ha évenként néhányszor megjelennek a templomban és egy-egy egyházi gyűlésen, már akkor közösségben vannak az Istennel, még ha máskor sötétségben járnak is és a sötétség cselekedeteit végzik is; azaz, ha részegeskednek, káromkodnak, csalnak, lopnak, uzsoráskodnak, kötelességeiket elhanyagolják, az özvegyek, árvák ügyével nem törődnek, ha a tisztességet, a szemérmet megveszik pénzért, aztán paráználkodnak, esküszegők és házasságtörők stb. stb. Ezek nem tudják, vagy nem akarják tudni, hogy nincs közösségük az .Istennel. De azoknak sincs közösségük az Istennel, akik a sötétségnek ilyen cselekedeteire szemet hunynak; akik az ilyen cselekedeteket mentegetik, elleplezik s eljárásukkal másokat is megtévesztenek, se hideggé, se meleggé, a bűn iránt közönyössé tesznek. Úgy van úgy, hazugság az, ha valaki azt mondja, hogy^közösségben van az Istennel és mégis sötétségben jár. Nem igaz ember az, nem istenfélő az, aki szereti a sötétséget, a világosságtól, a nyilvánosságtól meg fél és kerüli azt. Korunk ugyancsak kemény és meggyőző leckét kapott arról, hogy a sötétségben járás milyen szörnyen átkos. Azt a kibeszéihetetlen nyomorúságot és szenvedést, azt a tömérdek csapást és veszteséget, amit ez a rettentő háború ránk zúdított, a titkos szövetségek, a titkos szerződések, a sötétben járás, az alattomos bujkálás okozták. Igen, a magas államférfiaknak sötétben járása. A legtöbb embernek erre a mintára titkos szerződése van a sátánnal, a bűnnel. Látszólag, szinre, a világ előtt Istennel van szövetsége; de a titkos szerződés is áll; nappal elmegy a templomba, énekel, imádkozik, úrvacsorával él; sötétben, titokban pedig a sátán kezét szorongatja; annak a szemébe mosolyog. Azt is tudja, hogy ez hazugság; tudja, hogy az egész élete hazugság; de vérébe ment már. a képmutatás, a csalás; képmutatás nélkül, csalás nélkül nem tud élni. S mivel még így is birhatja a világ tiszteletét, sőt magas állásokat is nyerhet el, gazdag jutalommal: eszébe sincs, hogy felmondja a titkos szerződéseket. Nagyképüsködik tovább és állítja, hogy közössége van Istennel. TÁRCA. Himnusz. Uram! a természet csodás világa Napfényujjával, halk szellőszavával, Keblén ezer rendű rangú fiával, Hegyek s csillagok hol magasba vágynak, Éjszakák s tengerek mélységinél Halkan és harsogva rólad beszél. Röpülő porszem a vihar kezében Erősebb, mint mi volnánk szemben Véled S te porszem éltünk el mégsem Ítéled, Mint jó Atya takargatsz, áldasz szépen. Ha ellened százszor fellázadánk, Messziről .vártál vissza „Mi Atyánk“. Mikor a természet erős beszéde, Önön éltünk annyi tapasztalása Kevés volt még, hogy lényedet meglássa; Krisztus vévé a szent titkot kezébe, Hogy föltakarja fátylát, lepleit, S áradt fiák szivébe égi hit. Atyánk! szemünket könnyek fátyolozzák. Ha járja lelkünk a kavargó múltat, Hol Krisztus fénye mély homályba fulladt, Tévesztve volt az út, élet, igazság, Heródessel lestek csodára itt S Krisztus meg nem nyitotta ajkait. Atyánk! öröm száll lelkűnkön keresztül, Ha szemléljük a négyszázados múltat, Hol nagy lelkek törtek Krisztushoz utat, Igéd azóta köztük újra zendül: Az, mit Krisztusban Lelked hallata S nem embereknek múló szózata.
