Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-28 / 4. szám
4. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 27. oldal. zet, ott bele sem szól. De résen van. Itt egy kényesebb átmenet, félhangok következnek. Mielőtt a gyöngébb zenei hallású éneklők elronthatnák, már elébük adta a tiszta hangokat. A figyelmesebbek már tudják, szinte rávárnak, nehogy elrontsák. A gyülekezet látva, hogy — bocsánat — nem versenyordító társsal van dolga, lassanként leszokik az ízléstelen, túlerős éneklésről. Igen, mert mikor elrontották, „elvették“ az éneket, nem szállt velük versenyre a süvöltésben, hanem hagyta őket mintegy magukra, hogy észrevegyék, mennyire elrontották s mikor sehova sem tudtak menni s szégyenkezve megzavarodtak maguk közt, akkor ő folytatja szépen, ott, ahol kell és úgy, ahogy kell. Tiz év múlva már játszva énekel, hangot alig kell adnia, mégis ráfigyelnek, a legkényesebb dallamú énekeket nehézség nélkül énekelteti, gyülekezete, iskolája rászokik a gyöngébb, de tisztább éneklésre, öröm hallgatni kint és bent. Egyes gyülekezetek nem mindenütt pontosan úgy éneklik az énekeket, amint kőtára letéve vannak. Egyes sorokat, részleteket mintegy áttettek. Ez az áttétel néhol rosszabb az eredetinél, néhol se nem rosszabb, se nem jobb, néhol pedig határozottan jobb. Gondoljunk a 66. zsoltár második sorára s általában ahogy ez éneket a letételtől eltérően éneklik dunántúli gyülekezeteink, a 138. zsoltárnak különösen második felére, a 75. dicséret első két sorára. íróik ha meghallanák ez akárkitől származó, de jó érzékre valló átalakításokat, aligha ki nem javítanák eredeti soraikat. Nem okvetlen szükséges tehát, hogy az énekvezető, zavart csináljon, folyton a gyülekezet füléhez és fejéhez vagdalva az eredeti kótát. Igen derék gyülekezeteinkben vannak igen derék kántoraink, akik szintén értenek a kótához valamelyest, de tudják az éneket olyan alakjában is, ahogyan a gyülekezetek általán énekelni szóktól függ. Pártállásom — még ha öntudatlan is — megadja a célt s a cél előre vetíti az összehasonlítandó önkényes meghatározásokat. Némelyek e szerint a vallás szerepét emelik ki, vallásos szempontból nézik az erkölcsiséget is, vallásos meghatározását adják a morálnak. Vallásos értékelésből leszürődött morálfogalmat állítanak tehát a vallással szembe. S az eredmény, mely tulajdonképen már a fogalmazásban előre van bocsátva, kielégítő lehet a vallásra nézve, de nem a morálra nézve. Mások meg a vallást tekintik erkölcsi szempontból, annak fogalmát szűkítik meg, csak azt véve figyelembe belőle, ami a morállal azonos, vagy bővítik ki, belefoglalva azt is, ami kizárólag a morál specificuma. A morál így diadalra jut, de a vallás elpárolog. Ha tehát a meghatározások egyik csoportja szerint arra a megállapításra jutottam, hogy a morál vallás nélkül nem ér semmit, a meghatározások másik csoportja alapján meg ép az ellenkezőt vagyok kénytelen levezetni, nevezetesen azt, hogy a vallás nem szükséges a morálhoz s így semmire se való. Melyik ták. És bizony így éneklik és orgonálják. De ha valaki éppen ragaszkodik az -eredeti letételhez, lassanként ültesse át okkal-móddal gyülekezetébe. De semmi esetre se tegye, hogy az illető énekeket egyszerűen nem énekli. Inkább tanulja meg a szokásos átalakításban is. Ami nem vonatkozhatik a rosszabb, ízléstelenebb helyi átalakításokra. Egy jó orgona, vagy harmonium nagy előnyére lehet a közéneklésnek. De csak úgy, ha vezeti, szabályozza és nem elnyomja az éneklést. És ha a kántor úgy az éneket, mint az orgonálást egészen jól érti. Aki csak turkál a billentyűk közt, a hangszerrel csak éneknemtudását akarván fedezni, abban a hitben, hogy ha orgonálni nem tud, kevésbbé veszik észre s ha hiba van, könnyű a gyülekezetre tolni és azt mondani, a nép nem érti az orgonakisérettel éneklést: — ne üljön az orgonához, ne vezessen éneket. Orgona nélkül is lehet jól énekelni. A túlerős orgonálás meg éppen éppen károsan hat. Azt mondhatjuk, kis templomokba elég egy jó harmonium is. Ha az éneklő nem hallja a saját hangját: elmegy a kedve az énekléstől. Lassanként elszokik tőle, csak az orgonát hallgatja, mintegy rászámítva, hogy az mondja helyette is az éneket. Éneklésünk minél kifogástalanabb voltára éppen olyan nagy súlyt kell helyeznünk, mint liturgiánk egyéb alkatrészeire. Református. „Senki sem lesz tökéletessé egyszerre. Mászva, nem pedig repülve, jutunk fel a létra tetejéíe. Lépdeljünk tehát felfelé és legyen az imádság és az elmélkedés a két láb, melyet emelkedésünkre használunk.“ az igaz? Amily jogon az egyik, époly jogon a másik is. Esetleg egy harmadik is. Mert mi igazolná aztP hogy a valóság épen olyan, mint a mi formuláink, vagy legalább is olyannak kellene lennie ? Az élet, mely nem igen szokott törődni a formulákkal, hajlandónak mutatkoznék-e engedni a mi megállapításainknak, nem hozná-e újra elő ugyanazt a problémát, melyet mi megoldani véltünk? Igen, mert vallás és erkölcs inkább megoldásra váró problémák, mint adott valamik, adott tények. Ami adva van, az csak törekvés a kívánatos megoldás felé. De azonos-e a törekvés a megoldással, vagy a megoldandóval ? Épen ezért nem sok eredménnyel biztat az az eljárás sem, mely úgy a vallásos, mint a morális szempontot mellőzve, tisztán objectiv, tudományos nézőpontból vizsgálja a vallást és morált, mint tapasztalati adottságokat és szembeállítva eltérő és megegyező vonásaikat következtet viszonyukra vonatkozólag. (Folyt, köv.)
