Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-09-16 / 37. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 37. szám. Pápa, 1917 szeptember 16 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÓRÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József felelős szerkesztő címére küldendők. =» Belső munkatársak: Borsos István Czegiédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A nehéz hivatás. „Övezd fel derekadat és kelj fel és mondd meg nékik mindazt, amit én parancsolok néked; meg ne riadj tőlükf különben én riasztlak el téged tőlük Mert imé én erősített várossá, vas-! oszloppá és ércbástyává teszlek ma téged, mind az egész földön, Júda királyai fejedelmei és papjai ellen és a föld népe ellen. Viaskodni fognak ugyan ellened de nem győznek meg téged, mert én veled vagyok.“ Jer. I. Manapság mindenkinek a szája tele van panasszal; hogy így, meg úgy megromlott a világ. Hogy ilyen meg olyan szegény és kifosztott. Hogy moslék az étele, rongy a ruhája és homlokán ott van a gyilkosság bélyege. Hát biz ez igen szomorú és kárhozatos állapot. Egészen bizonyos, hogy magának az élő Istennek sincs ez kedvére. Ha csakugyan olyan e világ állapota, akkor bizonyosan az Istennek is van panasza ellene, amint volt a gonosz zsidók ellen Jeremiás idejében. De van-e, aki az Isten panaszát meghallja és a lelkére veszi? Van-e próféta a Jeremiás fajtájából, aki bár eleinte vonakodott Isten követe lenni, de aztán mégse tért ki küldetése elől. Hol van a próféta, aki olyan könyvet merne írni az Isten félelméről, mely a királyt úgy haragra Iobbantaná, hogy elmetélné azt a könyvet késével és tüzbe hajítaná? Hol van a próféta, aki az Isten ügyéért olyan tántoríthatatlanul vitézkednék, hogy a tömlöc sarától, a tömlöc kínjaitól se riadna vissza, hanem csak szólná, csak írná, amit az Ur szól neki? . . . Csak legalább mutatóba volna egy ilyen élő próféta! De nincs ám! Sanda sóhajtozást hallunk, de férfias szembeszállást nem látunk. Nem a királyok, nem a hatalmat kezelő előkelőségek, de még a magunk közül valók ellenében se mernek a panaszkodók vasoszlopok, ércbástyák, az Isten ügyének hajlíthatatlan és törhetetlen védői lenni... Börtöntől, testi szenvedésektől ma nem kell félni; de még a közönséges hátratételt, a mellőzést se tudják eltűrni. Érvényesülni kell minden áron; az Ur szava elhallgattatásának árán is. Nincs próféta, aki előtt az Isten akarata előtt való meghajlás előbbvaló volna, mint a kegyet osztogató előkelőségek előtt való hajladozás. Nincs próféta, aki királyok, fejedelmek, papok, nép ellen bátor lenne viaskodni; nincs aki hinne az Ur ígéretében: „Én veled vagyok“. Pedig az eláradt bűn ellen való viaskodásra csak ez a hit képesít, csak ez a hit hajt ellenállhatatlanul. Ha azok, akik az Isten ügyéért való viaskodást ünnepélyes eskütétellel maguk ra vállalták, valóban hinnének az Ur ígéretében: „Én veled vagyok“ — akkor egészen más volna a világ sora. Azért az eláradt romlottság első sorban ő ellenük eme! vádat. Azt a vádat emeli, hogy inkább bíznak emberekben, mint az Urban; inkább embereknek igyekeznek kedvükben járni, mintáz Urnák; hogy hallgatnak, amikor bátran és nyilván kellene szólniok; hogy veszteg fekvők, amikor talpra kellene államok. Elég baj és igen jellemző, hogy épen a reformáció négyszázados évfordulóján a kálvinista egyházban hangozhatnak el az előbb felsorolt és most felhozott panaszok. Súlyos betegség jele ez. No de az esperesi és püspöki jelentések úgy-e megnyugtatnak bennünnet a néhány kislelkü, sötét szemüvegen néző rémlátók ellenében. Azért miért is próbálnánk meg vasoszlopok, ércbástyák lenni?! Nehéz hivatás lenne ez, mutatja Jeremiás példája. Legyünk inkább vaj: puha és idomítható; legyünk nád, ami igazodik a szél járásához.
