Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-08-26 / 34. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1917 augusztus 26. DÜNARTDLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József ■=> felelős szerkesztő címére küldendők. «=» Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Ugyanaz. Zsid 138 : „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.“ Ez a világ nem ugyanaz, amelyben őseink éltek. Ha sírban porló nagyatyáink egy pillanatra széttekinthetnének maguk körül, alig ismernének rá a világra. A béke egyenletes, csendes napjaiban is minden állandóan mozgalomban, fejlődésben van. Nemcsak a földi tét összképe változik, bonyolul, fejlődik, de az intézmények is; az állam, az egyház új célokat tűz ki, új eszközöket választ s az emberek milliói új utakon keresik fennmaradásukat és boldogulásukat. Ha azokról a hideg fényű csillagokról, amelyek évezredek óta néznek alá mindig egyformán erre a mi földünkre, élő s gondolkodó lények ide láthatnának, csodálatos mozgalmakat, ezerszinű fejlődést figyelhetnének meg abban a hangyabolyban, amit mi emberiségnek nevezünk. Amint egyik nemzedék másik nemzedéket vált fel, amint az érett korú férfi visszatekint ifjúsága arany napjaira, nyomasztó és lesújtó érzések támadnak a lelke mélyén e folytonos változás láttára. Megérzi, hogy az ő lénye is benne van, mint egy parányi vízcsepp, a változandóság óriás folyamában, amelynek habjai hatalmas zúgással rohannak tova ismeretlen világrészek, homályba burkolt célok felé. A magunkbamerülés eme döbbenetes órái elkerülhetetlenek s bele vannak foglalva létünkbe. A béke boldog napjaiban azonban még a változásban és fejlődésben is bizonyos rend és törvényszerűség van. A gondolkodó ember odaáll az enyészet tengerének partjaira s bizonyos törvényszerűség bilincseibe szeretné verni az egymás után lüktető rohanó habokat s a fejlődés ezen új törvényével szeretné helyettesíteni az egyformaság, az örökké tartó egyenlőség elvesztett érzetét. Meddő munka! Az élet tovább zajlik, rohan a maga utján. Minden megállapítás a jövendő felől, csak illúzió, amelynek a zordon valóság az arcába nevet. Egy állandó törvénye van az emberi létnek: a változás. Minden percben más lesz a világ, a társadalom, a nemzetek, az intézmények, más leszek én magam is. Kivált akkor áll vakító fényben ez a valóság, mikor az emberi lét rejtett erői vulkánszerüleg kirobbannak. Mikor az elpihent szenvedélyek, amelyek már halottaknak látszottak, újult erővel kelnek harcra és nyomukon pusztulás, romok, vagy egy új lét csírázása kél. Ki hitte volna három-négy évvel ezelőtt, hogy ily vulkánikus talajon járunk, hogy ily óriási átváltozások lehetőségei szunnyadoznak az emberi lét alatt ? Senki, bizonyára senki. S most a változások hatalmas áradata, mint egy szélvihar tört reánk! Most nem évtizedrőlévtizedre, de napról-napra, sőt óráról-órára változik, módosul minden! A holnapután eseményeinek, vágyainak ugyszólva semmi kapcsolata, semmi köze sincs a tegnapelőtt eseményeihez, vágyaihoz. Minden lélek érzi ezt s minden szívben ott szunnyad a vágy, hogy végre ez ingadozó, bizonytalan talaj után egyenletes, szilárd helyre lépjünk. Visszasírjuk a békét, amelyben legalább minden megőrlő romboló erő mellett volt valamelyes állandóság. Nekünk azonban messzebb kell tekintenünk. Felséges ténye a körülöttünk dúló rettenetes viharnak, hogy van benne egy kőszikla, amelyen a legparányibb változás sem észlelhető. Van egy eszményi alakja az emberi létnek, amely a múltban, a jelenben, az örökkévalóságban ugyanaz. Ünnepies érzések zsolozsmája kel a lelkünk mélyén, ha Krisztusra gondolunk. Őt nem discreditálta semmi, az ő zászlaja most is úgy lobog, mint ezelőtt háromszáz, vagy másfélezer évvel, úgy lobog, amint eztán is lobogni fog az örökkévalóságig. Ő az út, az élet, az igazság. Ő a hivő Izrael kősziklája. Néha egy-egy parányi moha, amit a szélvihar eredeti helyéről kiszaggatott, csodálatos utakat tesz meg a világűrben. A szél felkapta itt s holnap ezer kilométernyire teszi le egy sziklán, egy kis termő talajra. Ott gyökeret ver, szilárd helyen biztosan éli életét. Körülöttünk vihar, emberi kultúránk talajából kiszakítva ragadtatunk tova e rémületes időkben, ismeretlen tartomány felé. Van-é természetesebb vágy, ha e mi parányi létünket a Krisztushoz akarjuk vinni, ha gyökerünket ő belé akarjuk lebocsátani ? ... Ott messze napkeleten áll egy hatalmas kőszikla, a homlokán, mint a csillagok fénye, ragyog a felírás: „Tegnap és ma és örökké ugyanaz!“ Vihar oda vigy, szél oda repíts, tajtékzó, zuggó változandó ság, vess oda a szent, az örök, az isteni szikla tövébe: a Krisztushoz, az Isten fiához, s.
