Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-08-05 / 31. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 31. szám. Pápa, 1917 augusztus 5. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József c=> felelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. U j értékek. Mtl83: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mehettek be a mennyeknek országába. A struggle for life-i, az életért való nagy küzdelmet, a háború előtti korszakban az emberi ész nagyszerű találmányaival vívtuk. Ha visszatekintünk akkori életviszonyainkra, lehetetlenség szemet hunynunk az előtt az óriási horderejű tény előtt, hogy az emberiség millió és millió tagjának élete az élet — úgy a testi, mint a szellemi értelemben vett élet — forrásaitól nagy távolságban zajlott le. A városok kőrengetegeiben az emberek százezrei hullámzottak, akiknek egy életen át halovány sejtelmük sem volt, egy futó gondolatuk sem volt arról, hogy a testi lét, a fennmaradás forrásai hol buzognak, akik nem tudtak volna különbséget tenni egy szál búza, vagy rozs között, akik egészen természetesnek találták, hogy asztalukon minden reggel ott teremjen a fehér cipó; ezrek és ezrek élték le tiszavirágéletüket annélkül, hogy csak meg is kérdezték volna, hol van a templomuk, vagy egy percre is érezték volna a gyülekezetben elmondott imádság felemelő erejét. Óh hányán nézték balga együgyüségnek, idétlen képmutatásnak fehér falusi templomaink vasárnapi szent áhítatát és nem is sejtették, milyen boldogság egyszerűen, minden kulturmáztól mentesen odaülni a forrás mellé s ott édes és felemelő valóságként megélni a Krisztus jelenlétét. A kultúra az emberi élet vízfelületén habokból, buborékokból fantasztikus palotát épített s ezreknek úgy tetszett, hogy a habok szivárványos játéka, tüdérpalotája a fő s maga a viz, az ős erő jelentéktelen, mert vitán felülálló s örökre változatlan. Aztán bekövetkezett az összeomlás. Az álkultúra számtalan mesterséges, melegágyi virága hervadóban. Az emberi élet megannyi raffinementja ócska lomnak mutatkozik. A megrendítő vihar közelebb hozott magához az életforráshoz. Ha megannyi fájdalom és megpróbáltatás, nyomorúság és kétségbeesés árán is, de megtanuljuk, hogy egy falat kenyér többet ér egy jemezes mulatságnál a kékelő ég odafenn mérhetetlenül szebb, mint a mozi-vászon, megtanuljuk, hogy az élet igaziértékei nem a felszín csalóka, játszi habjaiban mutatkoznak, de lent a mélységben, fájdalomszülte igazgyöngyök formájában. Állítsátok magatuk elé az u. n. kulturembert, akit kiszakítottak a kényelem dagadó párnáiból, a túlfinomult élet apró zsörtölődéseiből s beállították a menetszázadokba, a lövészárkokba, gránáttölcsérekbe. Nézzétek, mint veri az eső, mossa a zápor, huzza a sár. Mily édes neki megpihenni a zörgő szalmában, milyen élmény, mikor a mulatóhelyek festett szépségei után a poszton, ott a közelében, valami bokron, gránáttépte fán felcsendül a csalogány dala. A frivol olvasmányok, izgató könyvek, érzékcsiklandó színdarabok után milyen szenzáció, mikor nagy és szabálytalan betűvel megérkezik a kisfiától a tábori levelezőlap : „Édes jó Apám 1“ Egy ideig dacol a világgal. Képzelt fölénye magaslatáról cynikusan beszél életről, halálról, háborúról, mindenről, de aztán lassankint alább hagy. Amint a kulturmáz oszlik-foszlik róla, barátra talál, melegszívű barátra a harcok között a parasztfiuban, a kovácslegényben s mikor odaér, ahol csak egy lépcső van élet s halál között, a roham előtt, amelyre halni készen indul, a harc után, amelynek végével mint ezerfényű gyémánt, ott ragyog a szívében az újra megnyert élet, akkor az álkultúra salakja félrehárul s nagy mélységekből, de profundis miseri cordis felszakad valami, amit régen elfeledett, valami édes, bizalmas gyermeki szó: „Atyám, édes Atyám 1“ Sok hidegre vált szívben szállt a sírba ez a fenséges színjáték. Sokakra nézve az egész dolog szentebb, semhogy róla szólani tudnának. Ám ott künn és idehaza érezzük, hogy minden nap és minden éjszaka közelebb visz bennünket a forráshoz a testi és lelki élet örök s igazi forrásaihoz. Ez a tény ma a legnagyobb többségben nem ébreszt hálás érzéseket. Nem érzik, hogy ez a szenvedéssel, vérrel és könnyel terhes ut az igazság felé vezet. Mint hajdan az izraeliták, sóvárgó szemmel vissza-visszanéznek a raffinált, finom, kényelembe lezajló élet húsos fazekai felé. De ezer és ezer szív mélyén egy tisztultabb s igazabb világnézet hajnallik. Sokan gyermekek lettek újra. Ábrándozó, bizó gyermekek. Rátámaszkodnak Istenre*
