Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-07-29 / 30. szám
Huszonnyolcadik évfolyam. 30. szám. Pápa, 1917 julius 29. DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a íelelős szerkesztő címére küldendők, o Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Előfizetési díjak (egy évre 12 K, félévre 6 K), hirdetések, reklamációk Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Kétség és remény. Zsolt 422, 6: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, óh Isten. Miért csüggedsz el lelkem és nyughatatlankodol bennem ? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én neki az ő orcájának szabadításáért.“ Csodálatos ének! Sok millió szív mélyéből zengett az egekre a zsidóság és keresztyénség háromévezredes történetében. Csodálatos ének, mely mintha a mi szegény szívünk érzéseinek is egészen megfelelő s megható kifejezése volna. A háború alatt hány csüggedező szív rebegte, hány nyughatatlankodó lélek talált benne édes enyhületet! Kimondhatatlan sóvárgással kívánjuk látni az istent. Fölöttünk sötét felhők megtépett darabjai gomolyognak. Nagy messzeségből, határainkról ágyudörej. Felgyújtott falvak lángja s füstje csapkod az égre. Körülöttünk vívódó lelkek serege tolong. Az egyik percben csüggedés, a másikban remény. Az egyik órában úgy érezzük, hogy már tűrhetetlen a nyomor, a másikban gyönyörűen rajzolódik látóhatárunkra a békességnek, az egymással testvérileg ölelkező nemzeteknek képe. Akarva-nemakarva mi magunk is elvesztjük a tájékozódást. Hiába merülünk bele a kormányrudnál álló férfiak ezerszer megfontolt, homályos nyilatkozataiba: azok nem nyújtanak tájékozást a jövő felől, sőt mintha növelnék a homályt. Aztán bevonulunk kis szobácskánkba, hol a béke napjaiban imádkozni szoktunk Isten trónja előtt. Eljő a perc, mikor egy magasabb pontból mérlegeljük a helyzetet; mikor belátjuk, hogy annak az Atyának trónusáról nézve, akihez mi imádkozni szoktunk, a ma minden szenvedése, küzdelme, vérözöne, nyomorúsága és diadalvágya csak egy tűnő epizód s úgy érezzük, hogy a szívünk Ő hozzá sóvárog, úgy érezzük, hogy az ajkainkról ének akar felrepülni szent trónja elé és csendesen, de teljes hittel felbuzog szivünk mélyéből az ige, amelyet évezredek tüze, szenvedése kovácsolt szinarannyá: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem tehozzád, óh Isten.“ Oh, ezerszerte boldog a perc, mikor ez a sóvárgás édes valóságra válik! Egyszer csak halovány köd borul az egész szenvedő világra. Ott vagyunk mellette a kies mezőkön, élő vizek mellett. Ott vagyunk, hol szent karja vezérel, szerelme ölel át. Más színben látunk mindent. Az ő titokzatos, öröktől fogva való igazságának fénye világítja meg a múltat, jelent és jövőt. Ha valami fáj, sajog a szívünk mélyén, enyhületet talál nála. Mintha a lényünk kettőssé válna. Az egyik a földi, a földi élet gondjával, ezernyi nyűgével, a másik az égi, amely a maga létezését az örök kősziklára, Istenre helyezte át. S felhangzik az a felséges párbeszéd, mely három évezreddel ezelőtt fakadt fel a zsoltáriró szíve mélységeiből. Az égi rész szól bennünk a földinek szent bizonyossággal. Sub specie aeternitatis hangzik bensőnkben a szó: „Miért csüggedsz el lelkem és nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok én neki az ő orcájának szabadításáért.“ S. Mindaddig, míg csak felebarátod hibáival foglalkozol s magaddal mit sem törődöl, az élet silánynak és űresnek látszik. Tekints magadba: ismerd fel és szüntesd meg mind jobban saját hibáidat s az élet jelentőségét és értékét mind tisztább fényben látod.
