Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-21 / 3. szám

3. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

19. oldal.

csak az a nagy baj, hogy mihelyt a szavalás körén túl akar lépni valaki, annyiféle zavaró és ijesztő eszközről gondoskodik az „élet“, hogy még az erősebb és kevésbbé babonás lelkek is sokszor kénytelenek visszahúzódni és megmaradni csupán a szavalásnak a lelkiismeretet ugyan ki nem elégítő, de egyébként biztonságot nyújtó varázskörén belül. Az élet elég cifra és bonyodalmas, a kategóriák közt disztingválni elég nehéz, egy kis hajszálnyi minősítési hiba s a fölesküdt kötelesség komolyan felfogott ténye, mint sajnálatos ellenségeskedés, áldatlan viszony, ordító oroszlánként járt szerte-széjjel, hogy esetleges provinciális közszellem — pathologiai tünetek erejével felfalni próbálja — kit, mit, az kérdés lehet és éppen az a baj, hogy kérdés is lehet. Ellenben ha előfordul is néhol a templomi éneklés fogalmának teljes nihilizmusa, énekelni nem tudó egész nemzedék, ezek mind oly finom és áldott dolgok, hogy senkit aktákkal nem terhelnek, az a templom panaszra nem megy, a szülők, gyermekek sem viszik szégyenüket a világ elé, végül az sem utolsó és megvetendő boldogság, hogy — panaszos nem lévén, nem kell biró — semmi sem zavar bennünket annak elmondásában: mindenek ékesen és szép renddel történnek. Egyszóval: maradjunk csak az énekvezetői vizsgák teljes és föltétien szigorúsága mellett. (Folyt köv.)

A hit alap, melyen a reménység nyugszik;

a reménység táplálja és fenntartja a hitet,

Kálvin.

a részleteket is megtervezné? Úgy tesz-e majd, hogy megáll az üres telken és nagy általánosságban azt mondja: „Itt lesz majd az épület“, — de ha megkérdezzük a kémények elhelyezése, vagy az ablakkeretek alakja felől, akkor azt feleli: „Azokról nincs tervem.“ Egy épülettervezet elkészítése nem más, mint az alkotórészek elrendezése. És ha élettelen dolgoktól élő személyiségekhez fordulunk, akik megannyi különböző és egyedülálló egyéniségek, mennyivel inkább kitűnik még ez az igazság. Egy atya sem szeretheti családját általánosságban, ha nem szereti külön-külön annak minden tagját. így Isten nem gondoskodhatik és nem tervezhet világáról anélkül, hogy ne gondoskodjék és ne tervezzen minden egyes egyénről, aki része ennek a világnak. Nem pusztán érzelmi dolog a Bibliának az a hite, hogy Istennek egyenként való ismerete, szeretete és célja van reánk vonatkozólag. Elmaradhatatlan folyománya ez a theista álláspontnak. Senki sem gondolhatja végig az Istenben való hitnek egész jelentését úgy, hogy erre is el ne jutna. Cél az egész világ számára és cél az egyén számára: e kettő

A háború.

— A kenyér, a földi lét értékelése, Nietzsche legyőzése. —

III.

Azt mondja az evangyéliom : „Nemde nem nagyobb a lélek, hogynem az eledel és a test“. Ámde ezt kiáltja a hadi helyzet: a lélek feltétlenül nagyobb, érdekei is nagyok, de az elintézés rendjében először jő a test, mert a sokféle hatósági terminus lejár! Még ellentétesebbek ezek az igék: „Ne legyetek szorgalmatosak a holnapi napról, mert a holnapi nap gondot visel az ő dolgairól“. Békeidőben lehetett az evangyéliom szellemében napról-napra gondoskodni, kilószámra az épen szükségeseket vásárolni. Ma az evangyéliom helyett a rendeletek szabnak életrendet ezen meghatározással: jó előre és egyszerre gondoskodjál nemcsak a holnapi, hanem az azutáni napokról is, a hatósági terminusig. Azontúl nem lehet. Gondoskodni pedig csakis pénzzel lehet „maximált“ árak szerint. És valóban le kell fizetned az utolsó fillérig. A hadi részvénytársaság szellemeddel ugyan mit sem törődik, annyival kevésbbé a „holnapi nap“-ról megnyugtató evangyéliommal, legkevésbbé pedig azzal, hogy tán nem termelő lelkész vagy és holmi egy Urnák való szolgálat, holmi Isten országának munkái miatt nem házalhattál folyton a termelőkhöz és motorosokhoz. ,

íme, a világháború előtérbe állította a kenyérkérdést, kiélesítette a megélhetés anyagi feltételeit a normális élettel és az evangyéliommal ellentétben magasfokra lendítette a földi élet szellemét az életnek, ia javaknak, élvezeteknek túlbecsülésével.

Mint egykoron a reformáció idejében az emberi szellem a hitéletre nézve nagykorúságot követelt, most meg az élet, javak, dicsőség szabad teljességét tekinti

voltaképen ugyanannak a dolognak két különböző oldala és kölcsönösen feltételezik egymást. Épugy nem lehet elgondolni pajzsot, melynek csak egy oldala van, mint olyan célt, mely az egészre vonatkozik csak és nem az alkotó részekre is. E tekintetben is nevünkön szólít bennünket Isten. Amint egy hindu költő megénekli: „Meghallja Ö a kis bogárka léptét, amint megrezdül parányi ízülete.“

Akár azt vesszük tehát fontolóra, hogy Isten előtt fontosabb kell, hogy legyen az érték, mint a mekkoraság; akár azt, hogy a tudás, mennél nagyobb, annál inkább felbontja a tömegeket egyedekre és egyenként fogja fel mindegyiküket; akár azt, hogy minden, az egészre vonatkozó szeretet és cél fel kell, hogy öleljen minden részt külön is — mindenképen ugyanarra az eredményre jutunk — nemcsak ésszerű, hanem egyenesen elkerülhetetlen tartozéka hitünknek az, hogy Istennek egyénenkénti gondja van reánk. Természetes, hogy megvannak számlálva fejünkön a hajszálak ! Épen ezt jelenti a mindentudóság. Természetes, hogy a Szentirás így kiált fel egy helyen, amelyet Jézus is

I