Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-29 / 17. szám
17. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 131. oldal. Igen sajnálom, hogy ez a somogyi indítvány kerületi határozathozatal előtt nem küldetett le a többi egyházmegyékhez véleménynyilvánítás céljából. Sőt én a verses búcsúztatók el vagy nem törlését az egyes egyházközségeknek annyira autonom jogukhoz tartozónak minősítem, hogy saját tetszésükre biznám az efelett való határozást. Egyházi törvényünkben sehol se találok határozott intézkedést a temetési szertartások rendjének és mikéntjének megállapítására vonatkozólag. Nem tudom megállapítani, hogy melyik egyházi fórum hatáskörébe tartozik ez az az intézkedés. Az I. t.-c. 14. § k) pontja szerint az egyházközség hatásköre : „őrködni afelett, hogy — temetések s bármi egyházi ünnepélyek alkalmával mindenek díszesen és jó renddel történjenek.“ Az I. t.-c. 67. § a) pontja szerint az egyházkerület kötelessége: „őrködni az evangéliumi tan tisztasága felett, hogy az az egyházközségekben — egyházunk hitelvei szerint és szellemében hirdettessék és tanittassék.11 Ugyanezen § szerint az egyházkerületi közgyűlés intézkedik az egyházmegyéktől hozzá fellebbezett ügyekben. Ezen esetben csak a somogyi egyházmegye terjesztette fel egyházmegyéje területére vonatkozólag hozott belkörü határozatát és talán indítványozta saját határozatának a többi egyházmegyékre való kiterjesztését is. De a többi egyházmegyék meghallgatása nélkül semmi esetre se kellett volna ezen a verses búcsúztatókat általánosságban legyalázó és mindenhol eltörlő kerületi határozatot hozni. Az I. t.-c. 104. § a zsinat jog- és hatáskörébe tartozó ügyeket sorolja elő. A d) pont szerint: „az istentisztelet alakjának és rendjének lényeges vonásokban megállapítása “ Tehát még a zsinat se kíván intézkedni abban, hogy temetések alkalmával legyen búcsúztató vagy ne, a lelkész búcsúztasson vagy a kántortanító, verses vagy prózai formában történjék-e ez a búcsúztatás? Gyermek és ifjú koromat városokban töltöttem, ahol sohase volt alkalmam verses búcsúztatót hallani. Harmadik évtizede falun lelkészkedem, sok tanítótól volt alkalmam verses búcsúztatót hallgatni, de sohase merem volna a verses búcsúztatás eltörlését azzal indokoloi, hogy azok „sem a haladó idő szellemével, sem a jó és szépérzék kivánalmaival össze nem egyeztethetők“. A haladó idő szellemét ne akarjuk beleerőszakolni falusi egyházi ténykedéseinkbe, mert azok seprik le modern szellemükkel vallásos életünk szent himporát és a szépérzék kivánalmaival meggyengítik vallásos szertartásainknak őseinkről átöröklődött hagyományos buzgóságát. Én úgy tapasztaltam, hogy híveink búcsúztatást, ahol ez eddig szokásban volt, csak ott nem kívánnak, ahol az ottani szeretetkapocs meglazult. Ahol a család és rokonság körében nincs meg az a jó viszony, aminek meg kellene lenni. A temetési búcsúztatás fenntartja, sőt szilárdítja a családok körében a patriarchális közösséget, amely egyházi életünknek tagadhatlan erőssége. Csak ahol vallásos, buzgó, egyetértő családok alkotják az egyházközséget, ott mennek mindenek előre ékesen és szép renddel az egyházi és polgári társadalomban. A napokban a szomszéd katholikus faluban voltam az öreg nyugalmazott kath. kántortanító és postames - tér temetésén. Előkelő rokonsága van, mint köztiszteletben volt férfi temetésén vidékről is sokan voltunk. Volt biránk kocsijával mentem, hazajövet csak megbűnt akarja legyőzni, kitépni belőlünk. A szellemi világ elnyomni igyekszik megvalósulásának akadályait Ezek az akadályok pedig nem ismeretekből állanak, hanem az akarat irányának elferdüléséből. Kijelentésnek nevezzük azt a psychologiai mozzanatot, mikor a bennünk működő szellemi személyes erő szembefordul az akadályokkal s ezzel tisztítja, erősíti, fejleszti, helyes irányba tereli a morális öntudatot. Kijelentésnek nevezzük azt a psychologiai mozzanatot, melyben saját emberi méltóságunk lép öntudatunkba sokszor fájdalmas, megrázó [módon. Csak azért természetfeletti ez. mert a mi természetünk tényleges állapotában ellenkezik vele: bűnös. Természetfeletti, mert a mi empirikus természetünk nem felel meg legbensőbb lényegének, alatta áll annak; emberalatti életet élünk. De mivel erkölcsre képes lények vagyunk, természetes is, isteni és emberi egyúttal. Jézus épen azért természetfeletti kijelentése Istennek, mert az ő tökéletes életét empirikus emberi erők nem produkálhatták volna. De természetes, normális ember is, mert az emberi hivatás teljességét töltötte be. Az ő életében ő reá nézve nincs is kijelentés, mert az egybeesik saját természetes emberi fejlődésével. Az volt mindig, aminek lennie kellett. Nem érthető-e, hogy ennek következtében a tapasztalat törvényei kitágultak számára. Ha mi is megélnénk a szellemi világot, ha az értékeket realizálnánk életünkben, ha egybeforrnánk a szellemi világot megszemélyesítő Istennel, mint fiú az Atyával: nem tágulna-e ki a mi tapasztalatunk köre, nem szereznénk-e megbízhatóbb, pontosabb ismereteket a szellemi életről? Tapasztalatainak ilyen kitágulása miatt tekintély előttünk Jézus. S ha ő reá hivatkozunk, akkor is azt kell látnunk, hogy a valláshoz első sorban morális erőfeszítés szükséges, hogy Istennek morális tulajdonságai a döntő fontosságúak. Jézus is ezeket tapasztalta meg életével. Jézus tekintélye is azt tanítja, de minden vallás igazolja, hogy a moral fontos szerepet játszik a vallásos képzetalkotásnál is. Ha azt nézzük, hogy mik azok a szálak, melyekből a vallásos lélek a bensejében meg
