Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-08 / 14. szám
106. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. netében, már ennyi elégséges arra, hogy Jézust ne csak távol, keleten, a Jordán partjainál, hanem saját szívünkben lássuk. Ha az élet kábító z ürzavarában eddig keveset foglalkoztunk vele, ezután ne akarjunk mást tudni, mint a megfeszített Jézust és a diadalmas Krisztust. Ha profán öröm és zajos élvezet sértik ma erkölcsi érzékünket, de helyén való a keresztyén öröm, a húsvéti vigadozás; ez az a nap, melyet az Úr rendelt, örvendezzünk és vigadozzunk ezen. Gy. E. A próbaénekeskönyv második kiadása. Várván vártam ez énekeskönyv megérkezését, mint valami kedves vendégét, akit rég óhajtottam látni. Alig, hogy beköszöntött, a kiváncsi kérdezősködésével ostromoltam, hogy ez vagy amaz a kedves ének benne van-e és ha benne van, nem vesztette-e el a színét, báját? Az új szövegek dallamaikkal megfelelnek-e a református lélek hit- és érzelemvilágának, van-e bennük lüktető vér, erő, mely a lelket szárnyára kapja s felragadja a mindennapiság vergődéséből abba az ünnepélyes, boldog világba, melyet rebegő ajakunk mennyországnak nevez, hol a menny lakói az Isten királyi széke előtt letelepednek. Sietek rhegvaílani, hogy általánosságban kellemesen lepett meg, mind az átdolgozás, mind az új rész; részleteiben azonban vannak észrevételeim, melyeket alább szóvá teszek. Lehet, hogy e lap hasábjain elmondott ismétlés hibájába esem, de nézze el ezt az olvasó, miután tömeges hozzászólásnál kikerülni ezt alig lehet. Helyesnek tartom mind a 150 zsoltárnak felvételét, hiszen éppen ez adja meg a könyvnek a „zsoltár" karakterét, mely a református nép szóhasználatában olyan jellegzetes, mint akár a „biblia" kifejezés; azonban a tisztán zsidós tartalmú zsoltárszövegből a teljesség kedvéért csupán egy verset kellene bevenni, melyet a zsoltár egészéből lehetne szerkeszteni, szem előtt tartva a keresztyéni vonatkozást. A dicséretek közül is kihagyandó, vagy újra átírandó mindaz, amely száraz, bölcselkedő s éppen ezért a szívet-lelket hidegen hagyja. Szükségtelen ilyenekkel terhelni a könyvet. A dogma nem lehet akadálya sem a könnyebb vers formának, sem az élvezhetőbb dallamnak, amint példa erre a 110, 114, 129, 137, 151. Ezek legalább húsból és vérből valók úgy szöveg, mint dallam tekintetében, mig a többi kathekizmusi ének -- csekély kivétellel — szövege és dallama miatt, mint gyülekezeti ének, értéktelen. Egyik-másik énekben a napnak, természeti csodás jelenségeknek túl élénk színekkel való hosszadalmas ecsetelése, szintén felesleges (84., 85. d.); felesleges és elhagyandó a képletes kifejezések halmaza is (168. d. 3, 4, 5. v.). Igaz, hogy a természeti jelenségek, a napsugár, mind Istenhez vezetnek, de gyülekezeti énekben könnyen elvonják a figyelmet a mindenség végokáról, az Istenről. Mint költemények lehetnek kiváló szép alkotások, de gyülekezeti énekeskönyvbe nemvalók. A halotti énekeknél leginkább kifogás alá esik az — többnyire a dunántúli halottas könyvből átvetteknél — hogy a halott szájába van adva az ének, már pedig a halott énekeltetése, beszéltetése ízléstelenség. A 30-ik zsoltár nyilván figyelmeztet: Uram, ha én porrá leszek, tégedet, hogy dicsérjelek? ... Az élőknek kell a halálban is az Urat áldani, magasztalni és idvezítő kegyelméért könyörögni. TÁRCA. Vallás és erkölcs. (Folytatás) XI. E belső mélységekben végbemenő lelki folyamat lefolyásáról és tartalmáról annak subjectiv természete miatt csak vázlatos képet nyújthatunk: a személyiség gazdagsága kimeríthetetlen és formulákba nem önthető. Az értékekkel szemben állva az ember tehetetlenül néz fel az előtte álló magaslatra, melyen a cél ragyogása sejtelmesen világít felé. Ez az első állomás : a tehetetlenség és alázatosság érzelme. Az akarat nem hiányzik, de az ember gyenge. Benső világunkban megegyezünk a jóval, de nem ritkán kétségbe esünk saját erőtlenségünk felett, ha cselekedni akarunk. Azonban az absolut értékekből táplálkozó szellemi életösztön nem állhat meg e kétségbeejtő sziklacsucson. Küzködik, tapogat, keresi az ösvényt, melyen keresztül kijuthat ebből az állapotból. Keresi önmagában az erőket, melyekkel felövezve képes szembeszállani a lét ostromlásával s amelyekbe kapaszkodva fölé emelkedhetik a múlandóság szelétől felkavart élethullámoknak. Az érték harcol a léttel, a szellem a múlandóság ijesztő rémével. S az ember, akinek öntudata e harcnak szintere, aki nem tud szabadulni a kategorikus imperativus ösztönzésétől, aki érzi, hogy itt élet-halál harc folyik, minden erejét összeszedve saját bensejében még mélyebbre harcolja vissza magát, honnét mintegy magasabb tudásból származó kijelentést kap, hogy a testet megtörheti, a szellem legyőzheti a természetet, az érték belepréselheti magát a létbe s a maga életét adhatja neki, mert ez utóbbi alája van rendelve. Ez a biztatás az, amit Class kategorikus indicativusnak nevez'.1 Mi történik itt? A vallásos ember már Isten munkáját látja ebben. Az ő nyelvén szólva Isten kijelentése ez az ő gyermekéhez. Szerető, vezető, biztató szó. Bizonyos, hogy itt valami hat az emberben, ami felette áll az ő ingadozó akaratának, de ami mégis az ő tulaj-
