Dunántúli Protestáns Lap, 1917 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1917-04-01 / 13. szám
100. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1917. hogy a későbbi idők vihara azt onnét soha ki ne söpörje. Minálunk épen ez hiányzik. Mi kesergünk, panaszkodunk, hogy művelt társadalmunk tekintélyes rétege lassan kiválik egyházunk kohéziójából és nem érezzük a reánk nehezedő vád súlyosságát, nem vesszük észre, hogy kihasználatlanul engedjük elröpülni azt a legdrágább időt, amely vallásos intelligenciánk neveléséhez épen a legalkalmasabb. Vallásos nevelésünk még református iskoláinkban sem áll olyan ideális magaslaton, mint a katholikus intézetekben ; hát még az állami, a Piaristák^, a Benedekrendiek8, a Jezsuiták, a Premontreiek, Ciszterciekkongregacionális iskoláiban, hol a klerikális hatalom éhes torka mohón nyeli el református növendékeink egyéniségéből kisugárzó kálvini szellemet, amelynek ápolására épen ezekben az iskolákban volna a legnagyobb szükség és fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy a leggyarlóbb keretek között épen itt történik, amikor kezdő segédlelkészek a gyakorlati élet teljes tapasztalatlanságával, 3—4 osztály összonásával, a fár adt lélek nyomasztó és kötelező érzetével morzsolják le 20 és 30 között váltakozó óráikat. Középfokú vallásos nevelésünk a hetenkénti egy vagy két óra leadásában, az istenitisztelet kényszerű látogatásában teljesen kimerül. Melegebb vallásos felbuzdulásra sem az iskolai, sem a templomi órák kötelező ideje alatt nem hangolódik a szívnek húrja; még az előirt anyag biztos tudása is kétséget szenved, mert ifjaink fejlődő értelmének kutató világáDan mindinkább kezd megerősödni egy olyan elszomorító egyetemes felfogás, mely a vallástudománynak a többi tárgyakkal szemben lekicsinylő értéket tulajdonít. Azt utoljára hagyom . . ., ... arra nincs időm . . ., majd egyszer átolvasom . . ., abból úgy sem bukhatom el. így érez, beszél s gondolkozik Kálvin ifjú katonáinak nagy serege, jövendő intelligenciánk. Amikor tehát ilyen elszomorító tudat fogalommá alakul középiskolai ifjaink tömeglelkében, kérdem hát, vajon lehet-é akkor nem a vallás szikráját lángragyujtani a kebelben, nem az Istent kereső áhitat melegével ápolgatni a szív nyiladozó virágait, nem e léíek tiszteletteljes félelmét fokozni, függés érzetét erősíteni a magasságos Isten iránt, de még száraz hitismeretet is csak töredékesen lehet nyújtani, amely pedig a vallás intenzív érzelmeit, a szívnek melegebb áhítatát felébreszteni nem képes. Református Sionunkat fenntartó erős oszlopokat hetenkénti két órával, az ifjúság szellemének beteges megnyilvánulása közepeit nevelni nem lehet, még ha e két órácskát a vallástanítás mélységeit, titkait ismerő nagybuzgóságú katechéták, vagy a legkiválóbb tanárok végzik is. Ezt tudja és tudta a római egyház s úgy a múltban, mint a jelenben hatalmának összes erőivel igyekezett iskoláit kipróbált hű katonáival, a különböző szerzetrendek papi szellemben nevelt tanáraival és apácák végtelen nagy számával benépesíteni. A hitérzület ápolása, az egyházias szellem mélyítése, nemcsak a hittanórák szűk keretei között, hanem az összes tárgyak előadása közben is történik. A vallástudomány tanítása több tanár kezébe letéve, hozzákapcsolódik a reál tárgyakéhoz, mely körülmény a vallástannak értékét a többi tárgyakéval egy színvonalra emeli s lehetővé teszi az ifjú lelki életének vallásos tartalmat kölcsönözni, nemcsak a hittan, hanem a többi tudományok tanítási ideje alatt is, mert a szerzetrendek neveltjei, Pázmány szellemének nagy buzgóságu papjai, a latin és a többi órákon nem iagadják meg a katholika religio iránt táplált mélységes szeretetüket. Minden rend iskolái részére maga nevel tanárokat, erre a kérdésre megfelelhessünk, bele kell tekintenünk a vallás életébe. Az erkölcsi életet élő ember erők hatásának van kitéve, melyeket kikutatni, értékelni igyekszik. Különbséget tesz közöttük s önmagába szállva eszményt alkot magának, melyben a különféle hatások felolvadnak, koncentrálódnak s harmonikus egységbe olvadnak össze. Ugyanekkor az eszményt akadályozó erők ellen pedig harc indul meg. Öntudatos küzdelemmé fejlődik az erkölcsi élet. Személyes erőfeszítés rázza meg az egyén belsejét. Az embernek ezt az önmaga felé fordulását az egész kulturélet munkálja, minél fejlettebb, annál öntudatosabb módon. Mert mi a kultúra? Nem más, mint az absolut értékek realizálása felé való törekvés. Ez a realizálás pedig felteszi, megköveteli az absolut értékek megragadása és elérése irányában kifejtett személyes erőfeszítést. Megköveteli azt, hogy az egyén összeszedje magát. Ezért a kulturélet elfordulás az általános törvényekbe zárt valóságtól és az egyént formáló, a személyiséget kialakító életforrások felé való lendülés, mely életforrások az egyén belsejében lüktetnek és kivetítésre várnak. A lét és érték szembenállása ez, melyben az egyén felismeri saját személyiségének a léttől alapjában különböző, a formulák és törvények általánossága fölé emelkedő céltudatosságát, hivatását, rendeltetését. E felismerésnek megfelelően kell egyesítenie, központosítania belső életét, rendet teremtenie a chaosban és küzdelmet indítania az értékek realizálását gátló tényezők ellen. Az értékélet küzdelem, mely erőket emészt fel. A belső organisationak ez a periódusa fájdalmas harc, melynek lefolyása után holt érzelmek, holt gondolatok, holt elhivések feküsznek az öntudat mezején, mig mások élettel és melegséggel telve ébrednek új életre. Mikor az önértékek addig hideg és színtelen eszméje vibrálni és ragyogni kezd, minden köréjük sorakozik, szellemünk egész tartalma hozzájuk igazodik. Az egész öntudatnak megrázkódása ez, melyben, mint valami mágnes hatása alatt, összetömörülnek, egy cél felé irányulnak az öszszes elemek. Látnivaló, hogy az egyénnek saját rendeltetése felé való fordulása, saját sorsa iránt való érdeklődése áll a középpontban. Nem a világ, de ő a
