Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-03-05 / 10. szám
76. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. inkább elbusít. Mert ugyan mi vigasztalás volna abban, hogy nem csak az én gyülekezetemben nincs egészséges közszellem, ami kivetné magából az erkölcsi kóranyagot, hanem még magasabb, még szélesebb körökben sincs?! Ez engem nem fölemel, de lever. . . Hiába: a lelkem az után az egészséges közszellem után eped, amit Egyházi Törvényünk I. t.-c. 109. §-ának a. p. az egyháztagok — tehát még nem is a presbiterek és az egyházközségi gondnokok, nem a tanítók, lelkészek, tanárok s más felsőbb tisztséget viselők — kötelességeiről szólva abban állapít meg, hogy „Magán életükben feddhetetlen, erkölcsileg tiszta, az evangélium szellemétől áthatott, józan, mértékletes életet köteles élni“. Ha volna egyházunkban ilyen egészséges közszellem■ az bizony útját állná a szóban forgó eset, vagy ehez hasonló esetek előfordulásának. Pásztor. Megjegyzések. Régi könyvek, edények. Egyszerű lelkészi iroda, szúette rozoga bibliothéka. Jegyzőkönyvek, számadások, nyugták, régi írások, anyakönyvek — sárga lapjaikon sokszor történelmi értékű följegyzésekkel. Ki lapozott köztük? Ki járta ez avart? Ki állott meg tűnődve a régi levelek előtt olvasván a drága följegyzéseiket? Régi levél, hulló levél. Arany szerint „avar“, mely szép, hangtalan elhalással belerogy az őserejü földbe. Történelem, melyből jelen s jövő fakad. Járjátok az avart szent tisztelettel! Nemcsak az egyház életét, de a régi pásztorok lelkét is föltaláljátok ott. A szúette, rozoga szekrény mélyén, ahol — tisztelet a kivételeknek! — nem jár más, csak a fényes hátú, gyorsan futó könyvbogár, meg a Madách finom pora, mely lehelletfinom réteg előbb, de idők múltán gúlákat temet el: régi, szorgalmas, tudós kéziratokból, családjuktól elvont pénzen szerzett drága, ódonkötésű könyvekből előnyilik félénken a régi pásztor lelke, széttekint az irodában, — befúj rogyott ablakán a téli szél, a nap sugarát alacsony ablak keskeny sávban bocsátja csak be, — vájjon él-e itt most is a tiszteletes és tudós lélek, aki mohón szívta az új eszméket, de talapzatán maradt a régieknek? Némelyik pásztor lelke nem szelíd kíváncsisággal, de szigorú szemrehányással jő. A legértékesebb, a legtudósabb lelkek. Csodálatos ! Ők nem a szekrény rozoga mélyéből szállnak föl, őket az utód finom lelke érdemük szerint fölmagasztalta a parókia magasára, a padlás valamelyik zúgába, ahol néhai való Kiss Ádám „mérges pók“-jai tenyésznek s a gabona nehéz pora mutat prózai lélek előtt is megérthetőleg könyvgúlákat, pyramisokat eltemető hajlandóságot. Szerencse, hogy a házfödél ismerte jól a könyvgyüjtő tudós pásztort, tudja, hogy annak, ha dobogna még, a szíve szakadna meg e barbárságon s megnyílik gyakorta, hogy felhők tiszta vize mosogassa tisztára (?) a tudós előd kedves könyveit ... Eh! nem folytatom. Nézem a mentséget. Nem fért be a szekrénybe, az irodába, mert sok könyvet szerzett össze a tudós előd. De pörölve sivítja ott a padláson a szél (vagy tán a lélek?), hogy sok minden nem fér be az utód szivébe, mert nem oda illő dolgokkal van tele. De egy nagyon fontos dolgot ajánlok. Nézzük végig azokat a könyveket, egyszer legalább törülgessük tisztára homlokukat, akadhat köza személyiség, akivel viszonyban vagyunk, annál nagyobb mértékben meggazdagodik életünk azzal, amit annak a személyiségnek az önkijelentése eredményez. Az előtt, akinek látomása van Isten életének gazdagságáról, az öröm megmérhetetlen forrásai nyíltak meg. És Jézus szerint ép ez a tiszta szívű boldogsága. Ez az ígéret nem véletlen. A tulajdonság és az Ígért boldogság közt levő kapcsolat szoros és kikerülhetetlen. A személy iránt való tisztelet, amely megóv a káros szenvedélyektől, természetesen vezet ahhoz a nagyobb fokú tisztelethez, amely előtt Isten kijelenti magát, mert tulajdonképen a tisztelet minden fajtája nagy egybefüggő egészet alkot. Tehát aki meglátja és felismeri Istent az emberekben, annak ez a képessége természetesen erőt ad arra, hogy meglássa magát Istent. Ép ezért tiszta szívünek lenni annyi, mint látni Istent. Mély kijelentésekben csak a tiszteletteljesnek van része. Jézus alaptanítása Isten atyaságáról ugyanerre az eredményre juttat el bennünket. Mert ez azt jelenti, hogy Isten a maga teljességében ki akarja magát jelenteni előttünk, csupán csak arra vár, hogy meglegyen bennünk a látomásra való képesség. Azonban a személyiség— akár isteni, akár emberi — legteljesebb és legmélyebb kijelentése csak a tiszteletteljesnek történhetik. Az ember sohsem jelenti ki a bensejében levő legjobbat, legszentebbet a durvának, a gúnyolódónak, a meggondolatlannak, szóval a tiszteletlennek. Mégha megpróbálta is, az nem tudta megérteni. A kijelentés tulajdonképeni értelme teljesen távol áll tőle. Ezért kell Jézusnak ezt mondania: „Ne dobjátok gyöngyeiteket a disznók elé“. Tehát a tiszteletteljesnek különösen része lesz az Isten meglátásában. A tisztelet legnagyobb foka pedig csupán a tiszta szívben található. „Az Úrnak titka az őt félőknél van“. Az Istenhez vezető út. Akarja valaki látni Istent? Az emberek sokat beszéltek az „üdvözítő látomásáról és számos tanácsot adtak, hogy miként szerezhetni mennyei tapasztalatokat és miként lehet eljutni Isten meglátására. Jézus mintha ezt mondaná: Az út közel hozzád, elérheted. Ne mondd, ki fog felszállni a mennybe, vagy ki száll alá a mélybe? Csak légy tiszta, ismerd fel minden lélekben az Isten gyermekét és bánj vele a szerint, ne mint tárggyal, hanem mint személlyel. Milyen Istenhez való közelség van az ilyen győzelem
