Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-12-03 / 49. szám
Huszonhetedik évfolyam. 49. szám. Pápa, 1916 december 3. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP AZ EGYHÁZ É8 ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratuk a szerkesztőséghez: Kis József o felelős szerkesztő címére küldendők. «=> Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4 50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs citnére küldendők Jövel, Jézus, várunk! Jel 22i7: A Lélek és a menyasszony ezt mondják : Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És aki szomjúhozik jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen. Készül az egyház; nyílnak a szívek; újulnak a lelkek. Készül az egyház a földre szállott Megváltó fogadására; nyílnak a szívek és ezt kiáltják: Jövel! És amely lelkek e szót hallják, megújulnak és azok is ezt mondják: Jövel! Mint pusztai angyalok kara a csillagtalan éjben, megcsendül a készülő egyház keblében, a bűnt vetkező szívben és az örökkévalóság királyi köntösét szövögető lélekben az ádventi ének: jövel! Így tör ki a Krisztus menyasszonya, az egyház szívéből a sóhaj, így fohászkodik az őt kereső lélek, midőn meghallja a szót: „Én, Jézus, küldöttem az én angyalomat, hogy. .. bizonyságot tegyen nékteku (16. v.). Az elfojtott érzelem szavakban keres megnyilvánulást. Megtestesül a reménység, alakot ölt a sóvárgás. Visszaszáll a lelkem hite gyenge szárnyain letűnt századokba s amint befutja a múlt tereit, ujjongva öleli át a történelmi tapasztalat szívét: eljön ... eljött... el fog jönni. Óh, hívők boldog serege! Elvonulnak előttem hosszú, tömött sorban a várakozásban meg nem restült Dávid, ki bűnének tudatában csak így bir magán könynyiteni: „Várom az Urat, várja az én lelkem“ (Zsolt 130s); a királyi sarj, a Szíriára, Izráelre, Judára romlást kiáltó Ésaiás, rettegjen bár az egész nép, készüljön is a romlásra, ő csak az Úrban bízik: „én várom az Úratu (817). És megjelennek előttem mindazok, akik „várták Izráel vigasztalását11. Várakozásuk, a sok „jövel“ sóhajtás ténnyé vált, mikor eljött a Szabadító, mikor az öreg Simeon elénekelte hattyú dalát: „Mostan, Uram, bocsásd el a te szolgádat, a te beszéded szerint bébességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet“ (Lukács 229—3o). Az ószövetségiekre nézve az üdvösség a jövő kérdése, remény volt, az újszövetségieknek, nekünk tapasztalat. S csodálatos, mégis egész életünk örök várakozása: „eljön, el fog jönni, nem maradhat eV‘ (Habakuk 23), folytonos sóhajtozás: jövel. . . jövel. Vágyódunk mindnyájan a Krisztus után, kinek tüzes hitétől megolvad a szív jégburka; közelében bűnös kívánság nem ostromol. Várjuk mindnyájan, várjuk különösen ma, midőn minden rögöt könnycsepp lágyít, minden fénysugár bánatban törik meg, olyan ország eljövetelét, melyben nincsen hadakozás, nincsen sirás, még lelki tusa sincs, mert a jók állanak jobb-, a gonoszok balkéz felől. Várunk, mert érezzük, hogy szükségünk van Ö reá, ki hordozza terheinket, kinek lábinál leülhetünk csendesen, szelíden, tisztán. Várjuk a Krisztust, hogy meggyógyítson, hogy elbágyadt szemeink megélénküljenek s halvány arcainkra egészséges szin költözzék. Várjuk a Krisztust összesen és egyenként, mert olyanok vagyunk, mintha zúzódás volna csontjainkban. Várjuk, hadd mondjuk meg néki: „Miért kell gyászban járnunk ellenség háborgatása miatt?“ (Zsolt 42 10). Várjuk mi lelkészek, mert együtt sírunk a jajgató néppel; elfogyatkozott bennünk a vigasztalásra való szó. „Ah, ah Uram, Isten — kiáltjuk mint Jerémiás — (már) nem tudunk beszélni“ (le). Várunk ... de nem kisgyermeket, hanem az aktiv, a munkás Krisztust, ki az élet vizét adja ingyen: tiszta forrásvizet, ellentétben a tó, mocsár vizével, az ő tudományát, szent lelkét a
