Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-29 / 44. szám

44. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

351. oldal.'

túlzás bármelyik egyházi hatóságunk szuverénitását még csak vita tárgyává is tenni, még az esetre is, ha a felsőbb hatóság az alsóbbnak véleményét kérte. Különben is — ez esetben — a kerületi gyűlésnek olyan alkotó tagjai is lehetnek és vannak is, akik nincsenek összeköttetésben az egyházmegyék életével. Hát minek ezek ott, ha a kerületi gyűlés csak olyan egyeztetőbizottság féle?!

E felfogásomból jő, hogy nem tartottam és nem tartom hibának — egyházmegyém határozatának ellenére — a stóla emelése elleni felszólalásomat. Úgy tartom, hogy a kerületi gyűlésre azért küldenek el, hogy ott a kerületi és ne vicinális egyházmegyei nézőpontból vizsgáljam az ügyeket. Egyházmegyém elfogadta a stólaemelést Pápa, a városi egyház kedvéért és Pápa nekem a kerületi gyűlésen is csak egy városi ekklézsia a 20—100 falusi mellett.

Ezen vélekedéseimmel, mint a mostani kerületi gyűlésen tapasztaltam, nem állok egyedül. Többen felszóllaltak a stóla emelése ellen. Ha jelzett cikket ott láttam volna, ismét felszóllaltam volna én is, most ugyan nem a sötétség mumusaival rettentgetve, hanem a jelen időkhöz fűződő aggodalmaim miatt. Mert :

Az előkészítő értekezletnek nagyon élénk vitája a lelkészi és tanítói díjlevelek naturáléiról s az ugyanazon díjlevélben levő stólapont éppen mostani megbolygatása, egy kissé kombinálva, egyáltalán nem megnyugtató. Jogi álláspontul kimondta a közgyűlés, hogy a naturálék vagy természetben adandók, vagy folyó áron fizetendők. A díjlevél szent! (Helyeslés.) A díjlevél változást nem szenvedhet! (Élénk éljenzés.) Hát kérdem, éppen csak nt. Fülöp József kedves lelkésztársamtól kérdem, hogy ma, midőn egy elhibázott egyházkormányzati intézkedés összeomlással fenyegeti a lelkészi kar kenyeres kosarát; ma, midőn ahhoz a díjlevélhez, annak betűjéhez körömszakadtáig kívánunk

ragaszkodni s ki tudja, mennyi küzdelemmel és mily áron tudunk majd annak érvényt szerezni: ma, e viszonyok között szabad volt-e a díjlevélnek egyetlen pontját is csak érinteni is? Ez a példa — ne adja a kegyelem Istene — többet fog rontani, mint amennyit ezer jóakarat vagy § épít. És ha a pápai egyházmegyének nincs mit aggódnia a díjlevelek miatt, mégis mint kerületi képviselő nem tartoznám meglátni más egyházmegye baját? Akkor én többet nem kívánnék a kér.

gyűlésnek tagja lenni. Jakab Áron.

* * *

Véleményemet a stóla-ügyben, szükebb körben többször nyilvánítottam; most szinte kényszerítve érzem magamat arra, hogy nyilvánosan is elmondjam.

Szegény embert, akinek hozzátartozói csak el is merik mondani, hogy oly szegények, hogy nem fizethetnek semmit, mindenkor készséggel eltemettem ingyen, és el is temetem.

A régebbi időben szokásban volt, hogy az ilyenek temetéséért a díjat megfizette a szegénypénztár. Én ebből sohase vettem fel temetési díjat. Kezdetben meg se néztem, milyen díjszabás van díjlevelemben. Orácíóval való temetésnél is, ha megkérdezték mivel tartoznak, 4 koronát kértem. Megjegyzem, hogy mi minden halottért elmegyünk a házhoz és onnét kikisérjük a temetőbe és ott is a lelkész mond siri beszédet. Később jöttem rá, hogy 4 korona az imádsággal való temetésért jár; a prédikációval való temetés díja meg 10 forintban van megszabva. Mind e mellett a nagyobb számú temetést is elvégeztem volna szívesen 4 K-ért is, hisz a kisebb számúak ráviszik a díjazásban jelentkező hiányt; azonban valósággal újra meg újra megbotránkoztatott az egyre növekvő temetési pompa; valóságos fényűzés, pazarolás, hiúság vására ma a temetés — városban! Nem kétlem, hogy évek múlva majd így lesz falun is . . . Egészen szegény ember

Vannak azonban nyomok, mik azt bizonyítják, hogy Bethlen Rivetusszal a gyulafejérvári iskola meghívandó tanárjairól értekezett. Erre vonatkozó adatokat Bisterfeldnek Rivetusszal való benső barátságból származó levelei tartalmaznak. Ezek eddig ismeretlenek, majd alkalomadtán részletesen feldolgozom őket, most csak annyit, amennyi tárgyunkra vonatkozik.

Az öreg fejedelem, úgy látszik, igen korán gondol arra, hogy tudós, határozott református külföldi theologusokat szerezzen a gyulafejérvári iskola számára. Nem humanista kört, maga körül, amolyan Opitzokat, hanem tudós theologusokat akar végre, kik derék, tudományosan képzett papokat neveljenek népének, kik aztán megvédjék a nyájat. Tudjuk az okát! Az unitáriusok egyre szaporodtak . . . egyre gyarapodtak híveik a vallásos magyar nép köréből.

Egészen bizonyos, hogy nem Bojthi Veres, a fejedelem történetírója volt az első követ külföldi tudósok

szerzésében. Annyira nem, hogy bátran merem mondani, maga az öreg fejedelem már ennekelötte maga ragadott tollat s küldte leveleit Hollandiába. Előbb rámutattam arra, hogy 1624-ben iratkozik be Leidenben Bornemissza István (ki 1632-ben hagyta e le helyet) s ez nyerte az első megbízást professzorok keresésére. Hogy mikor? — nem tudjuk, de annyi ismeretes más forrásból is, de magának Bisterfeldnek, a későbbi gyulafejérvári tanárnak egyik 1629 január 1-én írt leveléből, hogy még Bojthi Veres előtt. Ez annyira igaz, hogy maga Bisterfeld eddig az időpontig nem is látta Bojthit, ki, úgylátszik, a már előkészített úton haladt csak. Őt Bornemissza hívta meg és pedig a fejedelem megbízásából.

Nem is történhetett ez másként. Bisterfeld akkor, mikor elért hozzá Bethlen meghívása, nem volt többé herborni tanár. Nem is sokáig, talán csak egy évig volt ő Herbornban. Ebben az időben Németalföld Brabant nevű tartományában Grave-ban volt egy elő-