Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-29 / 44. szám

Huszonhetedik évfolyam.

44. szám.

Pápa, 1916 október 29.

DDNABTDLI PROTESTÁNS LAP

AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖBÉBŐL.

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

Megjelenik minden vasárnap.

Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a

Belső munkatársak:

Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József.

Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők.

A reformáció emlékünnepére.

Az egész világot mélyen megrendítő történelmi katasztrófa e szörnyű napjai között, a vallásos szellem felszabadulásának, az evangéliumi keresztyénség dicső megújhodásának emlékünnepe már harmadszor derül fel ránk s mindig a régi fényében. Világtörténeti jelentőségét gyönyörűen példázza, hogy annyi emésztő izgalom között, oly rettenetes hónapok után s oly bizonytalan jövő előtt, érdeklődésünk, megértő szeretetünk és lelkesedésünk hatványozott mértékben fordul e nap felé.

Mindazáltal — nekem legalább úgy tetszik — lényeges különbség van amaz eszmék között, amelyek e napon a múltban foglalkoztattak s a jelenben foglalkoztatnak bennünket. Eddig október 31-én örömmel adtuk át lényünket a szent emlékezésnek s a reformációt létrehozó világtörténeti okok mérlegelése közben megindult szívvel láttuk érvényesülni, hatni és munkálni, új korszakot teremteni Istennek a történelem folyásába egyenesen beleavatkozó kezét. Ma — úgy érezzük, hogy tekintetünk önkéntelenül a jövendő felé fordul. Ma elsősorban nem az érdekel, hogy mily emberfeletti tényezők illesztették be e napot az emberiség vallási és kulturális fejlődésébe, hanem az köt le, hogy abban az új jövendőben, amely hatalmas léptekkel közelít felénk, abban az új világképben, amelynek körvonalai mintha kezdenének kibontakozni, vájjon lesz-é s ha igen, minő hatása lesz e napnak.

Nem titok, hogy infra et extra muros sokan úgy vélekednek — s most nem nézem, hogy mi az oka ennek a vélekedésnek: vallási gyülölség, túltengő intellektuálizmus, a saját egyházunk beléletével szemben érzett jogos, vagy jogtalan elkeseredés-é — úgy vélekednek, mondom, hogy a protestantizmus a maga világtörténeti szerepét már nagy részben lejátszotta. Kétségtelenül jelentékeny hatásait a vallás és kultúra területein már kifejtette. Igazságai felszivódtak az állam és társadalom életébe, megfelelő, kedvező reakciót váltottak ki „az egyházba római katholicizmns körében s most úgy áll előttünk, mint egy agg édes anya, aki szivének minden kincseit szétosztogatta a maga gyermekei között. Anyai szemében még ragyog a szeretet verőfénye, szerető karjai még képesek az ölelésre, de

hivatása már véget ért. Egész lénye igazában a múlté. A jövő számára csak emléke marad.

Van-é ennek a kedvezőtlen és lehangoló képnek valami alapja? Nekünk úgy tetszik, hogy a jelenkori népek vallásos életének objektiv bírálata nem, legfelebb bizonyos látszat hozható fel e felfogás mellett. Látszólag nemcsak a kontinensen, de az egész világon megállapítható a r. katholicizmus térfoglalása s ugyanekkor a protestáns egyházak híveinek arányszámában a fokozatos csökkenés. Kétségtelen tény, .hogy a római katholicizmus, mintha évszázadok mulasztását akarná helyrehozni, a maga erőit hatalmasan reorganizálj a, még pedig főképpen ott, ahol prot. egyházakkal áll szemben. A prot. egyházak életében olyan üdvöseknek bizonyult nemzetnevelő eszközöket, amelyekre nem rég tán átkot szórt, egymás után állítja szolgálatába. Mig a prot. egyházak a maguk részleges érdekeinek védelme közben a világprotestántizmus szempontjait olyan könynyen figyelmen kívül hagyják, addig a római egyház hatalmas szervezetében minden kerék egymásba illik s minden rugó pompásan engedelmeskedik egy akaratnak, a Krisztus földi helytartója akaratának.

Bármily kedvezőtlennek lássék is ez a kép, nem szabad tőle visszadöbbennünk. A protestántizmus már nem egyszer állott nehéz harcban a kor szellemével, de mindig volt benne elég belső erő, hogy ne maradjon tehetetlen kőtömeg gyanánt a haladás útja mellett, de újra és újra reformálja önmagát. A protestáns öntudat revivaljével is mind gyakrabban találkozunk úgy itthon, mint a többi kulturnépek közt. A világprotestántizmus a háború alatt, ha nem görögtűz mellett is, tán fokozottabb mértékben mutatja a maga nagy egységesítő erejét, mint a katholicizmus.

De nemcsak ezekre kell figyelemmel lennünk, ha bizalommal akarunk lenni a protestántizmus jövője iránt. A reformáció nemcsak a világtörténelmi tényezők összejátszásának az eredménye, de Isten történelemfeletti erejének beleavatkozása a világtörténelembe. Homlokán mindig ragyog valami Isten világteremtő hatalmának a fényéből. Igazságai hát csak részben egy kor igazságai. Eszméinek jelentékeny részével az örökkévalóságra támaszkodik. Jelentősége nem egy-két századra terjed, de az emberiség egész életére. Mig az ember maga és testvérei számára az Istennel való köz-