Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-08 / 41. szám
324. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. itthonmaradottaknak kellettek vallásos iratok. Ha sajnálatosan kevés is, mégis csak lett rá fedezet. Ami a háborúban így bevált, azt csak állandósítani kell a békés időkre is. Most gyűjtöttünk, egyházkerületeink is találtak pénztárukban erre kiszakítható összeget. Nem kezdhetnénk meg a munkát most is így? Csak nagyobb körültekintés, a cél fontosságának felismerése, a lelkiek iránt nagyobb érzékenység szükséges s azonnal szélesebb mederben indulhat meg az a tapogatózás, mely most a háborús vallásos iratok megteremtése körül jelentkezik. Ha egyetemes egyházunk s ennek képviseletében a konvent szervező erejének több alkalommal bebizonyított intenzitásával foglalkoznék e kérdéssel azzal a szilárd elhatározással, hogy azt feltétlenül meg is oldja, akkor bizonyára meg tudná találni az anyagi fedezetet is. Még amortizációs kölcsönnel is meg kellene kezdeni e munkát; a törlesztést teljesítené az egyetemes egyház, viselnék a terhet az egyes egyházkerületek a konventi kulcs arányában. Ha akarat lesz, lehetőség is nyílik azonnal. Meg kell említenem, hogy egyházkerületünkben már van is egy kis csira. Épen az említett célra ad püspök úr minden évben 300 K-t. Nem lehetne folytatni e nemes kezdeményezést? Honnét vesszük az anyagot? Nem szabad idegenkednünk a külföldi testvéregyházak hasonló termékeitől. Eleinte fordítanánk, vagy átdolgoznánk egyeseket, azután előállanának a mi embereink is, akiknek csak biztatásra van szükségük. A fontos csak az, hogy a munka határozottan körülirt programmal induljon meg s ehhez a programmhoz mindig következetes maradjon; tudjuk azt, hogy mit akarunk. Keresztyéni lelkűiét, praktikus érzék, feltétlen hit a győzelemben, ezek vezessék a munka irányítóit. A hit energiát ad. Ha akarunk valamit, ami szükséges, de nem tudjuk keresztül vinni, akkor nincs elég erős hitünk. Abból a tapasztalatból leszűrt elvből kiindulva, hogy ha élni akarunk, akkor cselekednünk is kell, megjelölök még néhány olyan kívánatos eszközt, melyekre szükség van, ha hivatásunk mezején dolgozni akarunk. A népies irodalommal kapcsolatban kívánatos lenne annak a sokat hangoztatott néplapnak a megteremtése, melyről annyi eltérő nézetünk van. Mi a cél ? Népünk evangelizálása. Nos hát akkor a lapnak is olyannak kell lennie, hogy a célnak megfeleljen. Elsősorban evangelizáló lap kell nekünk. Igaz vannak már ilynek, mint pl. az Ébresztő, Olajág stb., de nem akarunk tudni róluk, pedig csak egy hibájuk van, hogy nem eléggé népiesek. De nekünk. épen népies, egyszerű, mindenki által érthető és nemcsak havonkint megjelenő evangelizáló lapra van szükségünk. Csak másodfontosságú e gondolat oly irányú megvalósítása, amilyenre a „Vasárnap“ akar kísérlet lenni. Ha nem is olyanra, mint a „Vasárnap“, de valami ilyesfélére is szükség van, de előbb csak a talajt munkáljuk meg. Ehhez pedig ásó, kapa és eke kell, nem pedig borona. Külünösen a szórványokban élő híveink gondozása, de egyéb tekintetekből is kívánatosnak látszik akár egyházmegyénként egy-egy, akár kerületenkint 3—4 utazó lelkész beállítása. Vallásos irodalom terjesztése, vasárnapi iskola, ifjúsági egyesületek teremtése s más belmissziói tevékenység megindítása körül nagy segítségükre lennének ezek lelkészeinknek, ha igazán hivatásos embereket állítanánk e munkába. Lennének ezek közvetlenül az egyházmegye, vagy kerület által fenntartott utazó lelkészek, vagy a helyi Kálvin-Szövetség, vagy Keresztyén Ifj. Egyesületek utazó titkárai, az nem fontos; fő csak az, hogy minél előbb és minél alkalmasabb egyének beállíttassanak. Még csak ismétlem azt, ami e sorok megírására kényszerített. Ha felismerjük a bajt, ne a távol ködös homályába kiabáljunk segítségért, hanem számolva a tényekkel ragadjuk meg azokat az eszközöket, melyek előtt azonban nem lehet közömbös, hogy teonom, azaz neki engedelmeskedő-e az életünk. Ötőle kaptuk a kötelességre hivó parancsot, nála van a jutalom is. Ez az erkölcsi körforgás. A pusztán emberi meggondoláson épülő autonom erkölcs nem áll szemben, mint felsőbbrendű a teonommal, mint alsóbbrendűvel. Sőt minél autonomabb, minél inkább igazi, egészséges énünkből eredő az erkölcsi életünk, annál inkább teonom, annál inkább áll az isteni törvény alatt is. A jót magáért a jóért tenni se nem több, se nem kevesebb, mint a jót Istenért tenni. Istennel csak a kötelességteljesítés által, akaratunknak az övéhez kapcsolásával egyesülhetünk, de ennek a boldog megérzését szegényes emberi nyelven jutalomnak, kimaradását büntetésnek is nevezhetjük. Nem külső dolgokkal megfizetés, de ennek a benső boldog egységnek, Isten megelégedése megérzésének állapota az a cél, ahová útunk irányúi. Ez a „jutalom“, az Isten dicsőségének érvényesülése. „Soli Deo gloria.“ Azt pedig egészen céltalan vitatni, hogy melyik biztosíthatja jobban a legnagyobb valószínűség szerint az emberiség jövőjét: a vallás nélküli vagy a vallásos erkölcsiség. A vallás a történelem emlékezete óta hordozza az erkölcs alapját, mig a filozófiának ez a hordképessége még nincs kipróbálva. Ha a vallással visszaélő farizeusok „erkölcse“ rettentő nyomokat hagyott is már sokszor maga után s ha többre becsülhetünk is egy erkölcsileg tiszta ateistát egy erkölcstelen névleges keresztyénnél: a kivétel még sohasem teremtett szabályt s ebben a fentebbi mondatban az erkölcstelen „vallásos“ és az erkölcsös „ateista" a — kivétel. (Vége.) Lie. Rácz Kálmán.