Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-08 / 41. szám
Huszonhetedik évfolyam. 41. szám. Pápa, 1916 október 8. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖRÉJBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János föinunkatárs cimére küldendők. Atyáink mértéke. Máté 2332 : „Töltsétek be ti is °a~ti atyáitoknak mértékét!“ Kétféle vonatkozása van Jézus eme szavainak. Az egyiket a környezetünkből és belőlünk kiszivárgó amaz élet alakította ki, mellyel szemben nem volt elég lelki erőnk az ellenállásra s amely ennélfogva diadalmaskodott afölött az élet fölött, mejy énünk legmélyéről előtörve, győzelmesen akart a múlt és jövő örökkévalóságába tekinteni. A másikat csak sejtjük; csak mint tehetetlen, lekötözött vágy tör elő szívünk rejtekéből. Amazt az a szofista önügyvéd kiáltja a világba, ki nem ismer válogatást az eszközök között, hogy önmaga elítélendő bűnös voltát igazolja. Emezt a keresztre feszített, de örökéletre jogosított lélek sóhajtja kínoktól hörgő kebléből. Amabban megnyugodni látszik az ember: igazolta önmagát. Emez durván belevág a lelkiismeret arcába és diadalmas harcra kényszeríti a haldoklót. Ismerjük mindkettőt. Az egyiket jobban, „így volt ez azelőtt is mindig; apáink sem voltak különbek; örökké uralkodni fog a bűn, esztelenség ellene rugódozni . . és a többi eféle nyilatkozatok az első csoportba tartoznak. Elismerjük, mint a zsidók, hogy fiai vagyunk azoknak, akik megölték a prófétákat. Elismerjük, hogy azoktól származtunk, kik a sötétségben tévelyegtek, kiknek éjjel-nappal az volt a gondjuk, hogy mivel gyilkolják meg a beléjük oltott isteni csirát, mivel némítsák el Istennek lelkiismeretükben felhangzó próféciáját. Azonosítjuk magunkat a minden korban tömegesen élősködő semmittevőkkel, közönyösekkel, az igazság és tisztaság ellen harcolókkal, hogy reánk szálljon minden igaz vér, mely kiömlött a földön. Azonosítjuk magunkat velük, de nem azért, hogy bűnbánóan leboruljunk az általuk készített kereszt alatt, melyről a mi bűneink kiáltanak fülünkbe, hanem azért, hogy igazoljuk a mi lelki kincseket keresztre feszítő megkeményedésünket. De ezek voltak-e a mi atyáink? Ezeknek a mértékét kell-e betöltenünk? Nem egy-e a mi Atyánk, a Jézus Krisztus atyja? Nem ennek a mértékét töltötték-e be a mi vérszerinti atyáink ? „Ha a mi atyáink korában éltünk volna, nem lettünk volna az ő bűntársaik a próféták vérében.“ így a zsidók. Még ők is érezték, hogy nem szabad magukat azonosítani az ilyen atyákkal. De gondoltak-e arra, hogy nekik Ábrahám a természetes atyjuk? Gondoltak-e arra, hogy nekik más a családi, nemzeti hagyományuk, hogy nekik más mértéket kell betölteni, mint amit Isten próféciáinak meggyilkolói rájuk hagytak ? Ha akkor éltek volna! És miért nem ma, mikor aktuális a felhívás: töltsétek be ti is a ti atyáitok mértékét!? íme egy átmeneti állapot. Nem azonosítjuk magunkat elvben, de követjük őket gyakorlatban: Isten próféciája ismét keresztre feszíttetik. Már látjuk a fénylő sugarakat, de még megtörve. Jézus új mértéket hozott, átértékelte az atyák mértékét az élő Atya mértéke szerint. Nemcsak elvben, hanem teljes, következetes összhangzatos élettel. Kövess engem! — mondja szeretettel Jézus. Mindenre van erőm a Krisztus által — szól az apostolok hitvallása. Soli Deo Gloria! — harsogja a világba Kálvin. Erős várunk nekünk az Isten — zengik a küzdelmekben eltikkadt ajkak. Nem hagyjuk el a bibliát — zúgják intő jelül hitben nyakas magyar protestáns atyáink. Te hozzád, Uram, naponkint sóhajtok — rebegik Szikszayba temetkező pápaszemes dédanyáink. Ezek a mi vérszerinti atyáink. Azért nemzettek minket, azért vagyunk gyermekeik, hogy az ő életük éljen általunk. Töltsük be az ő mértéküket! Nem azok tehát a mi atyáink, akik lelkiismeretünkben .tusakodást idéznek elő a múlt követése és a jövendő kilátásai között, hanem azok, kik a múltból a jövőbe, az örökkévalóságba nőttek át, kiknek élete önérzetes felhívás mi hozzánk, késő utódokhoz, kiknek a jelenbe s a jövőbe vetített élete méltó folytatása lenne a gazdag múltnak, a mindig ugyanegy istenes
