Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-10-01 / 40. szám
40. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 317. oldal. iskolát is állít fel, bár az egyházi központban (népessége 192 lélek) az iskolakötelesek létszáma még csak meg sem közelítette azt a numerust, amelynek minimumához az államsegély kötve van, sőt az akkor még csatlakozási viszonyban volt ág. evangélikusok köréből sem telt ki a kívánt contingens. Felette gyenge volt tehát már a létalapja is a mi iskolánknak ref. felekezeti részről a felálllításkor és bizony gyenge volt a kilátás vagy reménység is arra nézve, hogy a létalap erősödni vagyis a létszám növekedni fog, mivel híveink kivétel nélkül ambuláns elemekből állanak, vagyis nem benszülöttek; a sors szele, az élethivatás nehány év alatt elsodorja, elhívja őket innen s nem egészen bizonyos, hogy az ellenkező szél vagy esély sodor-e, hoz-e helyökbe másokat!? H netalán hoz, akkor esetleg nem igen változik az iskolások létszáma, de ha nem hoz, akkor a minimumra leolvad, sőt még teljesen is elolvadhat. Ilyen körülmények között szét kellett néznünk, hogy a ref. és ág. h. ev. tanulóknak a törvényes contingenst együttesen sem biztosító létszámához, részben izr., részben róm. kath. vallású tanulókat igyekezzünk iskolánkba édesgetni. Nem sok köszönet volt benne! Csak selejtes anyagot kaptunk, azt is részben azon ígéret mellett, hogy karácsonyra felruházásukról gondoskodunk. Hasonlóan mesterkélt számszaporítás volt, hogy vidéki vasútállomásokról nehány hívünket rávettük, hogy járassa be naponként gyermekét. Egy ideig így csak lehetett valamikép tartani iskolánkban a lelket, a nagy üggyel-bajjal összeterelgetett igen vegyes múzsa-nyájból a harminc-egynehány főt úgy tanévek elején valahogy kiszorítottuk évközben azután olvadozott, év végére 25 alig maradt. Jövő élet s az ahhoz fűződő édes reménykedés is is mind hiú álom a szabadkőművesek előtt. Ki irigyelhetné alacsony vergődésüket, mikor a vallás sasszárnyakat ad az örökkévalóság magaslatai felé szállani! Azokra a közhasznú intézményekre pedig, amelyeket kápráztató fényben szoktak felvonultatni a szabadkőművesség védői az ingatagok megerősítése s az ellennézetűek elnémítása céljából, ezt mondhatjuk: vagy csakugyan jók azok, vagy csak az elfogultság káprázata aggat rájuk csillogó ruhát. Ha jók, bizonyára a vallásos lélek, a titokban működő istenfélelem teremtette meg őket, látszólag a szabadkőművesek által, de akiknek szíve vallásos. Ha pedig erkölcsi kifogás alá esnek azok a ,;nagy“ cselekedetek, akkor nincs is rájuk szükség. A szabadkőművesség akár az előbbi, akár az utóbbi esetben felesleges szellemi erőlködés. (Vége köv.) Lie. Rácz Kálmán Három-négy évig így vacillálgatott az iskola. Jött azután a be nem vált próbaházasság felbontása a luteránusok részéről. Egyik exponensüknek megőrzött kézírása szerint előre jelezték, hogy gyermekeiket más iskolába viszik s ezzel kétségessé teszik az államsegély érvényben maradását. Egy kivételével el is maradtak, más iskolába mentek; jól is tették, mert úgy sem voltak egyebek statistáknál; bejáró hitoktató lelkészük ugyancsak rajta volt, hogy ne testvérek, hanem idegenekként érezzék magukat iskolánkban, a ref. istenitiszteletek látogatásától eltiltotta őket, ellenben a pápista ünnepekre az iskolai rendtartás fumigálásával szabadságot (szünnapot) engedélyezett nekik. Azután kifogyott a szegény gyermekek felsegélyezésének alapja is; a más felekezetűek ezek közül szintén búcsút mondottak az iskolának. Én pedig — súlyos okaim vannak rá — nem ambicionáltam többé sem a sok szégyenkezéssel járó karácsonyi segélygyüjtést (az idegen felekezetűek között!) sem a mesterséges tanuló-verbuválást. A heterogén elemeknek lehámlása után maradtak a tisztán helybeli református növendékek számszerint tizennégyen. A meggyengült létalap kizárólag saját felekezeti irányú megerősítésére volt két igen praktikus eszmém és tervem. Az egyik az volt, hogy a megyei gazdasági egyesület bevonásával Vágvidékéről zöldségtermeléshez értő családos egyéneket telepítünk közvetlen közelébe a városnak bolgárrendszerű kertészet létesítésére; a másik pedig, hogy a távolabbi szórványokban lakó híveink gyermekei számára egy szerényebb keretű internátust létesítünk 10—12 gyermek létszámmal, amennyinek épületünkben helyet tudtunk volna szorítani különösebb költség nélkül. Ezeknek valóra váltását a világháború kitörése megakadályozta, de a lezajlása utáni időket illetőleg is törölte ambícióim programmpontjaiból az a példátlanul álló meghurcolás és méltatlanul elszenvedni kényszerűit megszentenciáztatás, amiben a közelmúltban részem volt alulról, oldalvást, felülről, amiért egyházam érdekeit védelmeztem, a törvényeknek erős kézzel érvényt szerezni igyekeztem, benne az anarchiát úrrá lenni nem engedtem s egyéni és papi tisztességem nyugalmam elleni intrikákat, támadásokat el nem tűrtem ! Rövid nehány hónap még további vérveszteséget hozott az iskolának. A sors szeszélyes szele véletlenül több oly családot sodort el innen másfelé, amelyben éppen iskolakötelesek is voltak. Midőn az 1915—16. iskolai év elejére jutottunk: maradt összesen 9 gyermek; ezek közül is 5 olyan, akit szülője, látva iskolánk elnéptelenepését, az üres iskolának a gyermeki kedélyre lehangoló voltát — elvitt más iskolába. Beiratkozásra hozzánk 4 jelentkezett. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a presbitérium, úgyis mint iskolaszék, azon határozatot hozta, hogy az iskolát beláthatlan időre megszünteti, a fizetését 4/&
