Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1916-10-01 / 40. szám

316. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1916.

teriumoknak igen fontos szerepük van; mondhatjuk, hogy ezeken nyugszik egyházalkotmányunk épülete. Fontos tehát, hogy ezek összeállítása körül helyesén járjunk el. Ezért is, de meg protestáns intelligenciánk visszahódítása céljából is, igen helyesnek tartanám, hogy — ahol csak erre mód s alkalom van — az intelligencia minél nagyobb számban beválasztassék a presbitériumba. Több olyan hely van — tudtommal is — hol válogatni lehetne az intelligens emberek között presbiter választáskor; de nemcsak, hogy a népnek nem kellenek az u. n. kabátos emberek, hanem van lelkész is, ki ezeknek a presbitériumba beválasztása ellen van. Pedig sokan szívesen vállalnák és megtiszteltetésnek vennék az egyházi tisztséget, sőt elköteleztetésnek is arra, hogy az ő vezetése alatt is levő gyülekezetben „mindenek ékesen és jó rendben legyenek“. Egyik helyen egy főszolgabíró, másik helyen egy ügyvéd elkeseredve panaszkodott, hogy nem juthat be a presbitériumba. Ily mellőzöttektől hogyan várhatnánk aktiv munkásságot, hogyan várjuk, hogy érezzék, miszerint nekik is szükségük van az egyházra, mikor az egyház nem érzi szükségét az ő intelligenciájuknak, magasabb képzettségüknek? Hogyan tartsák ezek kezüket az egyház ekéjének szarván, mikor azt nem adjuk kezükbe?

Javaslom tehát, hogy intelligens hitsorsosainkat — minél nagyobb számban — válasszuk be már a presbitériumokba. S fokozatosan az egyházmegyei, kerületi stb. tisztségekre; lehetőleg minden tisztségre más-más embert. Óhajtandónak tartom e tisztségek szaporítását. (Ehelyett pl. a tatai tractus annyi tanácsbirót sem választ, amennyire ez idő szerint joga volna.)

(Folyt, köv.) Vörös István

ref. lelkész.

A nyitrai ref. iskola ügye.

Az egyházkerület szélesebb nyilvánossága elé kell vinnünk ezt az ügyet, mely egyszer már a végső hivatalos fórum előtt holt pontra jutott, aminek folytán pótolhatatlan anyagi kárt szenvedett egyházunk anélkül, hogy az a fordulat — amit illetéktelen egyének jósolgattak s amivel egy időre kizökkentették e kérdést a természetes megoldás kerékvágásából — bekövetkezett volna, anélkül tehát, hogy a legcsekélyebb erkölcsi haszon háramlott volna az egyházra, avagy csak biztatóbb kilátása nyílt volna ilyesmire!

Sok bábája akadt ennek az ügynek; fogadatlan prókátorok mesterséges injekciókkal forgolódnak körülötte, s ajánlgatják a szentelt víznél nem nagyobb gyógyerejü szérumaikat a megható rokoni érdekeltség kézzellábbal való igyekezetével.

Semmi kétségünk nincs afelől, hogy ha ez az ügy tisztán, a fennforgó objectiv indokokkal, minden befolyásoló és megtévesztő kísérlettől vagy akciótól, a célzatosan belekevert személyi, oda egyáltalán nem tartozó motívumoktól mentesen haladhat végig az elbírálásra illetékes fórumokon: úgy megoldást nyert volna már egy évvel ezelőtt s nem került volna zsákutcába, amelyből most mégis csak ki kell szabadítani!

Hogy kinek adtak igazat a fejlemények, a megszüntetést indokoló, most megismétlődött tények, hogy tehát a kérdésben melyik a tiszta és természetszerű álláspont: azt a tényeknek alábbi részletes ismertetése után ki-ki leszűrheti.

Egyházunk 1910-ben, amidőn nagyobb építkezésekbe fogott, jobbára bizony csak annak ötletéből, hogy a megvásárolt telken lévő felépítmények elég nagy terjedelműek s telik belőlük helyiség: elhatározta, hogy

lás leple alá húzódó klerikálizmus ellen, de a legtöbbször a vallás ellen ? (Hiszen a Világ a napilapja.)

Azután egyoldalúság a szabadkőművességben a merev gyakorlatiasság, amely csak a földi életviszonyok javításán dolgozik, de elfeled a mennyeiekre, a lélekre is gondolni. Még a jótékonyság is ez által sokat veszít a közvetlen melegségéből és merő mekanizmus lesz belőle. És ami még ennél is nagyobb hiba, azt a látszatot kelti, mintha teljesen erre a földre kellene irányulnia minden gondolatunknak s nem volna jogunk a magasabbhoz, a mennyhez és annak kincseihez. Elvileg ugyan nem ellenzi a vallásos hitet, de miután túlzott előzékenységgel minden vallásos meggyőződést (sőt a nyílt ateizmust is) egyenlően tisztel, azt a hitet kelti fel, hogy a vallás egészen mindegy, hogy milyen, sőt még az sem sokat számít, ha nincs is meg a lelkekben. Nem véletlen tehát, hogy a szabadkőművesség talajában — a jobbak akarata ellenére is — olyan könnyen felburjánzik a vallásos közöny, sőt még a vallásgyülölet is. Ha „a szabadkőműves lehet vallásos, de nem lehet vakon hivő, bigott és türelmetlen; lehet

szabadelvű, progresszív irányú politikus, állambölcsész és szociológus, de nem lehet forradalmár, erőszakos újító és az állami és társadalmi rend felforgatója; lehet internacionális gondolkozásé emberbarát, de nem lehet hazáját, nemzetét megtagadó hálátlan világpolgár“ (Aczél Gáspár i. m. 125. 1.) mindezek szépen hangzanak így a papiroson, de az élét tükre mutat nekünk vallásgyülölő, forradalmi és hazaáruló szabadkőműveseket is, a latitüd-elvek nagyobb dicsőségére.

Fogyatékos és alapnélkűli a szabadkőművesek „humanizmusa“ is. Az olyan emberszeretet, amely nem Isten szeretetéből fakad, felszínes és ingatag. Miből táplálkozzék, ha csalódik az emberekben? Ha örök és kiapadhatatlan forrás gyanánt nincs mögötte a közös mennyei Atyával való állandó kapcsolat (amit pedig a vallás nyújt): honnan meríthetne az emberszeretet áldozatkész lelkesedése! Ahol nincs meg elvitathatlan bizonyossággal a nagy és örök Eszmény: ott csak hivságos erőlködés, nem ritkán önámítás, vagy éppen farizeusi magamutogatás az eszményiség szolgálata.