Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-09-24 / 39. szám
39. sázm. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 307. oldal. síthető? Melyiken van komoly szó praktikus belmissziói mozgolódásról, melyiken ügyelnek arra, hogy népünk lelki világa, egyházunk legbelsőbb szentélye megóvassék minden veszedelemtől, sőt erősíttessék a diadalmas keresztyén küzdelemre? Hol találunk olyant, hogy a tárgysorozatban a hívők lelki üdvösségének, Isten országosának, az élő Krisztus ereje működésének célzatával teendő intézkedések foglalják el a középpontot? Arról beszélünk-e, hogy Jézus Krisztus legyen úr mindenekben; arról határozunk-e, hogy az Úr evangéliuma megismertessék a gondjainkra bízott kicsinyekkel és nagyokkal; azzal a lélekkel bucsuzunk-e el egymástól, hogy erőt vettünk a nagy küzdelemre, egyetlen hivatásunkra: egyházunk lelkületének mindig krisztusibbá tételére ? Bizony itt az ideje, hogy minden hang, gyenge és erős, egyformán azt kiáltsa fülünkbe : evangélizálni kell önmagunkat, evangélizálni kell a magyar „evangélium szerint reformált“ egyházat! Különösen hangzik ez, de ki kell egyszer mondani, hiszen már nagyon sokan régen suttogják, nagyon sokan régen óhajtják, régen vágyakoznak, epednek utána. Vegyük elő az evangéliumot és meglátjuk, hogy ha ellentmondó is ez a felhívás, de tapasztalati tények letagadhatatlan realitása áll mögötte. Csak ajddig ellentmondó, mig nem érzünk felelősséget vele szemben. Azután alázatos, de harcias, diadalmas életfeladat. v. v-Ha megőszülsz tudni fogod, hogy az egész élet nem más, mint az alázatosságnak hosszú iskolája, Barríe. Protestáns intelligenciánk visszahóditása. E cim alatt lapunk 32—36. számaiban Veridicus egy cikksorozatot közöl, melyet aki figyelemmel átolvas, komoly gondolkozásra és tettre buzdul a felett, hogy miként lehetne intelligenciánkat visszahódítani az egyházi élet számára oly módon, miszerint — mint Veridicus mondja — „intelligenciánk tudja, hogy a protestáns egyházi közélet reá, mint aktiv munkásra, tart számot és érezze, hogy neki is szüksége van az egyházra“ ; mint volt abban az időben „midőn a prot. úr nem élhette le a maga életét úgy, hogy az egyházi életet foglalkoztató nagy és jelentőségteljes kérdésekkel valaminő viszonyba ne kerüljön, hogy valami módon ott ne tartsa kezét az egyházi élet üterén“. Gondolkozzunk hát e módok és eszközök fölött, melyekkel a cél elérhető lenne; melyekkel foglalkoznunk nemcsak érdemes, sőt egyházunk jól felfogott érdeke szinte parancsolja azt, mert, mint a Kálvin- Szövetség konferenciáján Bernát István mondá: „a világi elemek elhidegülése folytán a kálvinizmusnak egyik főoszlopa kidől“. Minden betegség, kórtünet gyógyításának sine qua nonja: a betegség keletkezésének, okának felismerése, az u. n. diagnózis. A protestáns intelligencia elhidegülésének okát, a kórtünetet Veridicus bennünk, lelkészekben találja meg : „Mert beteg tagot — úgymond — egészségessé csak úgy tehetünk, ha beleállítjuk az egészséges tagok organizmusába ... De mit várjunk a beteg tagtól, ha maguk a gyógyításra sietők is orvoslásra szorulnak.“ Úgy van ! E szerint Veridicus orvosságul, a cél elérésének eszközéül azt javasolja, hogy „lelkésznevelő intézeteinkben egy felemelt homlokú, széles látókörű, nek a különben nagyon is nyilvános célra, az általános emberszeretet tettekben nyilvánítása érdekében szervezkedett szellemi iránynak. Közös fejük, generálisféléjük nincs. Tagjait régebben a szellemi, politikai és társadalmi élet vezető elemeiből toborzottá, akik korukra nagy hatást is tudtak gyakorolni. (A magyar szabadkőműveseknek nagyon előkelő nevek állottak az élén a 18. század második felétől kezdve, amint ezzel méltán el is dicsekedhetnek. Lásd Mentor „A szabadkőművesség“ (Budapest, 1910) c. röpiratának 40—43. lapjait. A magyar szabadkőművesség külső történetét megírta Abüfi Lajos. Címe: „A szabadkőművesség története Magyarországon.“ Budapest, 1900. 437. 1. 8°.) Angliában és Skandináviában még ma is rendesen fejedelmek, királyi hercegek, főpapok állanak egy-egy nagypáholy élén. De aminő mértékben fejti ki a vallás a maga gyakorlati irányú vonatkozását, olyan arányban csökken a szabadkőművesség jelentősége. Ma már leginkább azok keresnek támaszt a páholymunkában közhasznú tevékenységük számára, akiket nem elégít ki a konfessziókban kifejezett vallás s az egyes egyházakban divó dogmatismus; ezek elveszítve a vallás által nyújtott életeszményt, hogy alá ne sülyedjenek az elvtelenség és eszménynélküliség meddő színvonalára, új eszményt keresnek a szabadkőművesség egyetemes emberi törekvéseiben. Rájuk nézve tehát a vallással elvesztett észményt pótolja ez a páholymunka. Minő munka foly itt ? Eredeti ideáljai: Isten, emberszeretet, önnemesítés és a lélek halhatatlansága. Ma már halványulóban van az Isten-ideál és a lélek halhatatlansága a bennünket közelről érdeklő Magyarországi Szimbolikus Nagypáholyban egyesült 74 páholy túlnyomó részében. E miatt erősen gyanússá is lett a magyar kőműves munka. S bár a lelkes védelmezők nemes ideálizmussal keltek fel a vallástalanság gyanújának eloszlatására, a magyar szabadkőművességet nem lehetett tisztára mosni a vallástalanság, sőt egyenesen az istentagadás vádjától, úgy, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagypáholyai egyenesen megtagadják ezzel való közösségüket, azon indokolással, hogy a magyar páholyok „testvéri viszonyt tartanak fel a francia
