Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-23 / 30. szám
30. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 237. oldal. Ur Jézus Krisztus nem: akkor a mi hitéletünk nagyjában véve még csak egy kiáltó nagy hitetlenség, bizalmatlanság, érthetetlen kishitűség, konok kevélység, ellenséges megvetés az Élet Királyával szemben. Krisztus az Élet; ő a legfőbb cél, legtökéletesebb gondolat; őt, mint legtökéletesebb eszményt bevinni a mindennapi életbe is: ennek valósítására munkálkodott a Magyar Ev. Kér. Diákszövetség legközelebbi gyűlésében is. Ötven—hatvan tanuló ifjú néhány fiatal tanár, lelkész, segédlelkész vezetése alatt összejön azért, hogy testi-lelki nemes szórakozást keressen. A szórakozást keresők ugyebár szégyennek tartanák mindenütt szórakozásaikba bevinni a Krisztus evangéliumát. Ezek nem szégyenük. Még kirándulásaikat, játékaikat is egy-egy forrásnál, vagy kies hegyoldalon megtartott kedves, könnyű evangéliomi beszélgetés fűszerezi. Egy-egy délelőtt két hosszú előadás a legmélyebb, legkomolyabb valláserkölcsi tárgyakról. Idő tekintetében hosszúnak mondhatnék őket. De ezek az előadók akkora készültséggel, akkora ügyszeretettel, olyan előadói készséggel és mégis oly egyszerűen kezelik a nehéz témákat, hogy a fásultságnak legkisebb nyoma sem látszik a hallgatókon. Pedig semmi szónoki eszközök keresése; semmi önfitogtatás; úgy beszélnek, mint akiknek mondanivalójuk van, és nem szavalni jöttek. Beszédjüket a legegyszerűbben, minden hatásvadászat nélkül fejezik be. De látszik rajtuk, hogy még sok-sok mondanivalójuk volna. Bibliakörök külön csoportvezetőkkel; este áhitat; kezdet és végezet mindig ének és fohász; közben énektanulás a „Hozsánnából“; derült tréfa; ártatlan öröm; könnyen vett fáradság és nélkülözés; bizalmas, barátságos érintkezés; szelíd magaviselet; tanulékony figyelem. Egy fiatal lelkésztől hallottam, hogy mikor kurátora előtt ismertette a M. E. K. Dsz. célját, feladatát, ez ilyen szavakkal fejezte ki helyeslő véleményét: „az urak rontották el a népet, hát az uraknak kell megjavítani is“. Ez természetesen nem föltétien érvényű igazság; egyébként is az evangéliomi ifjak nem „urak“, csak intelligens társadalmi munkások akarnak lenni; de mégis elég világos célzattal mutat rá arra a követelményre, hogy a nép intelligens vezetői minden téren hitbuzgó és az evangéliom szellemétől áthatott emberek legyenek. Mindenesetre áll ez az egyházi tisztségeket betöltőkre is. Mikor láttam, mily kedvvel éneklik, tanulják ez ifjak a szép „Hozsánna“ énekeket; készséggel föltételezve, hogy templomi énekes könyvünkben még jártasabbak; elgondoltam: Uram bocsá’, talán ezek közül nem kerül ki egyházi énekeinkkel évtizedig, vagy egy életen át hadilábon álló kántor, azaz énekvezér. A buzgóság ennyi becsületes gyakorlatát szemlélve s tudva azt, hogy a leánydiákoknál is megvan ez a szép mozgalom ; ismételten elgondoltam: Uram bocsá’, talán ezeknek feleségei közt nem lesz éjféli misére járó, templomot kerülő, előkelőén énekléshez nem is konyító, templomban ülve egyik lábát a másikon keresztbetevő egyházi „belhivatalnokné“ typus. Reméljük, nem lesz; bár ez megint sok mindentől függvén: nem egész bizonyos. Még egyet. Az evangéliomi jellemnek egyik legnagyobb akadálya kétségkívül az önmagunkban levő rossz és számtalan gyarlóság; de másik legnagyobb akadálya: a világ, az élet, az emberek és a közélet töméntelen ellentétei, hazugságai. Ama legtökéletesebb eszmény, legfőbb gondolat: a Krisztus pedig az igazság■, igéje is „nem értelmetlen rajongás, hanem szellemi jelentés: igazság“. (Ravasz L.: Homiletika.) Hogy munkájuk ne értelmetlen rajongás, vagy legjobb esetben saját szükségletet kielégítő vallásos gyakorlat legyen : ugyebár nélkülözhetetlennek tartják: élni az Ur taná magánál, hogyne bocsátaná meg neki azt a haszontalan csínyt, amelyet egykor elkövetett? Vájjon nem tenné-e meg Pálnak — anélkül, hogy ezt a kívánságát is kifejezné — azt a kedvességet, hogy Onésimust ismét visszaküldi neki, bizonyos mértékben az ő képviselője gyanánt? 14 „Kikényszeríteni“ Pál semmit sem akar, ám az a mód, ahogyan a hűtlen rabszolga érdekében beszél, nem enged kibúvót. Ő a rabszolgát úgy küldi vissza, mint valami sokkal nagyobbat, 16 nevezetesen mint keresztyén társat, mint szeretett testvért. 17 Elvárja, hogy Filemon úgy fogadja őt vissza, mintha Onésimus volna Pál maga. 18 Minden kárt, amit Onésimus urának okozott, Pál meg fog téríteni. 19 Csaknem tréfaképpen hangzik, mikor Pál ezt Onésimusnak írásban adja. A dolog azonban menten nagyon komolyra fordul, mihelyt rámutat, hogy mennyivel többel tartozik Filemon neki, az ő tanítójának, t. i. önnönmagával, az ő egész életével. 20 A következő mondatban egy kis szójáték van Onésimus nevével („hasznot látni“, görögül onaimén, ez a kifejezés ugyanabból a tőből származik, amiből Onésimus). E mellett az apostol Filemont komolyan emlékezteti a keresztyén ember kötelességére. 21 Amint e levelet hálás elismeréssel kezdette, úgy bizakodással végzi, hogy t. i. Filemon többet fog tenni, mint amennyit ő kér. 22. Azt mondják, hogy a közeli látogatás bejelentése is szelíd nyomás akar lenni Filemonra. Lehet, hogy Filemon ennek érezte, de bizonyára nem esett terhére. Mert az a fordulat, hogy az apostolnak a fogságból való szabadon bocsáttatása barátai könyörgésének lesz köszönhető, a legbensőbb és legszentebb közösség érzetével minden más gondolatot háttérbe szorít. A levél igazi mestermű. Mennél többször olvassuk, annál több finomságot találunk benne. S már pusztán azért is, hogy Pált itt nem mint theológust, hanem mint embert ismerjük meg a legszeretetreméltóbb oldaláról, ennek a kis íratnak igen nagy értéke van előttünk. (Folyt, köv ) Lueken után. oO(Q)Oo
