Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-07-23 / 30. szám
Huszonhetetik évfolyam. 30. szám. Pápa, 1916 julius 23. DDIÁNTDLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József a felelős szerkesztő cimére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főinunkatárs cimére küldendők Majdnem Isten. Zsolt. Vili. 4-6. Sokáig haboztam leírni ezt a címet. Újra meg újra át kellett olvasnom a héber szöveget és megbizonyosodtam a felől, hogy csakugyan nem tévedek. És mikor már leírtam is, ezek a szavak olyan különösnek, olyan merészeknek tűntek fel előttem. Majdnem Isten!.. . Hogyan? Az emberről van itt szó? . . . Hát mi ez a nyomorult teremtés az erkölcsi törvénnyel szemben, a tökéletességnek eszményével szemben, melyet meggyaláz, mely elöl menekül, a helyett, hogy követné, minden egyes nap megsokasítva és súlyosbítva méltatlan voltának bizonyítékait? De hagyjuk ezt. Mi az ember a teremtés művével szemben, mely kerülveszi és összezúzza őt mérhetetlenségének, beláthatatlan nagyságának súlyával ? És mégis „kevéssel tette őt kisebbé az Istennél“ — mondja a zsoltáríró. Mert nem azért hív minket a föld és az egek szemlélésére, hogy lesüllyesszen, megalázzon, hanem azért, hogy felemeljen, hogy éreztesse velünk nagyságunkat. Igen, ez a nyomorult lény, mely semmi annál az anyagi helynél fogva, melyet ebben a mérhetetlen mindenségben elfoglal, ez a nyomorult semmiség nagy! És hogyan? A szeretet által, melyet az ő hatalmas teremtője éreztet vele. Isten szerette őt. Ez nagyságának a titka. Annyira szerette, hogy isteni lényének sugarát vezette belé, mely ragyog és megnyilvánul az első tekintetben, az első mosolyban, a kicsi gyermek első szavában. Annyira szerette, hogy uralma alá adta kezének munkáit és szellemi kiválóságot adott neki, mely csodálatos, századokról-századokra növekedő, bámulatos eredményeiben soha meg nem szűnő, mindig nagyobbakat alkotó felfedezéseknek a forrása. Annyira szerette, hogy atyai gondoskodásával vette körül, könyörületességének bizonyságaival halmozta el, kezébe adta igéjét és elküldte hozzá egyszülött fiát, a szeretetnek ezt a misztériumát, hogy megvilágítsa és megmentse az embert. Emelkedj hát fel, nyomorult, szegény halandó és reszkess az örömtől! Megrémülve, elveszve kiáltottál fel ebben a rengeteg mindenségben: mi vagyok én? ...Ah! Nem hallod azt a hangot, mely a magasból száll alá, mely azt kiáltja, amit a természetnek egy hangja sem mondhat: majdnem Isten ! Még egyszer, emelkedj fel és örülj! Álljunk meg itt egy pillanatra. Nem a természet mondja ezt nekünk. Ez nem emelhet ki bennünket kicsiségünkből, ez nem adhatja nekünk nagyságunknak azt az érzetét, mely a fiúi kötelékből, az atyai szeretetből áll, ami Istennel egyesít minket. A természetnek ezt az elégtelenségét az emberi nem egész története igazolja. Vegyünk, ahol akarunk, bármely vidéken, a történelemnek bármely korából egy népet, vagy egy embert, aki a természet szemlélése utján jutott el Istennek ismeretére és meg fogjuk látni, hogy csak tökéletlenül ismerhette meg, csak tökéletlen képet alkothatott róla, ha ugyan félre nem ismerte egészen. Sajnos! Pál apostol szomorú szavai mindig igazak maradnak (Róm 119—23). Istennek dicsőségét olyan durván félreismerik, a teremtményt imádják a teremtő helyett, a bálványimádás ver gyökeret és terjed tovább minden formájában, az erkölcsök megromlása az értelmi sötétséggel társul . . . ime, ide jutnak az emberek, mikor a természetre bízzák magukat és csak abból merítik Isten-ismeretüket. *
