Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-01-16 / 3. szám
22. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1916. Beszámoló és köszönet. másfél esztendeje tartó nagy küzdelem folyamán különböző hadi jótékonycélokra oly sokszor igénybe vették a háborús viszonyok által többszörösen sújtott magyar társadalom áldozatkészségét, hogy egy cseppet sem lehetne csodálkozni, ha az áldozatkészség forrása már kiapadt volná. Épp ezért habozva, vonakodva s e miatt kissé megkésve fordultam én is „kérő szómmal“ a mi ref. társadalmunkhoz, lelki ápolásom alatt álló katonáim karácsonyának derűsebbé tétele végett. S imé, az én szerény kérő szavam sem lett a pusztában elhangzott szó: a mi küzdő véreink iránti áldozatos szeretetben kimeríthetetlen ref. társadalmunk lehetővé tette, hogy idegenben szenvedő hőseink szent karácsony ünnepén megérezzék a hazulról feléjük lobogó szeretet melegét s ebből szenvedéseikre enyhítő balzsamot, a jövendő nagy feladataira új lelkesítő erőt szerezhessenek. Kórházi karácsonyfa-ünnepélyben, kisebb-nagyobb mértékű magánajándékozásban többé-kevésbbé volt része legtöbb idegenben szenvedő hősünknek, de ennek kényszerű voltát, mostohaságát bizony nem kevesen érezték. Sok katonám panaszkodott, hogy a felékesített karácsonyfáról csalódottan, fájó szívvel kellett elfordítani tekintetüket, mert a szövetségestársak sok különféle zászlócskái, szalagjai közül csak egy hiányzott : a magyar. Micsoda öröm fogta el ezeket a mi hazavágyólelkü magyarjainkat, mikor az általunk átadott, bármi szerény kis csomagon meglátták az átfüző piros-fehér-zöld szalagot s megértették, hogy az adomány hazulról való, azoktól, akik imádságos sóhajaik szárnyán szállnak feléjük s ezzel a csekély adománynyal szerető szivük soha nem múló háláját akarják nem leróni, csak kifejezésre juttatni. Marburgban történt, advent utolsó vasárnapján, az úrvacsoraosztással egybekötött istenitisztelet után, hogy a 200 drb. kis csomag („karácsonyi üzenet“, 3—3 portorikó szivar, szopóka, nemzetiszinű szalaggal összekötve) kiosztásakor jelentkezett a 201-ik katona is, kinek már nem jutott. A csalódás fájdalma kiült vonásaira, amint szerényen szólt: „A szivart nem bánom, csak a nemzetiszinü szalagot sajnálom ..." Szerencsére volt még nálam egy darabka, neki adtam: ajkához emelte és megcsókolta ... A szivarra adott pénzt pedig alig akarta elfogadni. Marburgban tehát 200 járni tudó sebesült és beteg, valamint 20 fekvő részesült az otthoniak adományából. (Ez utóbbiak egyenként 5 szivart és szopókát kaptak.) Feldbachra ev. kollégám, Fejér Mihály vitt ki karácsonykor ugyancsak 200 kis csomagot olyan tartalommal s úgy elkészítve, mint Marburgon. Gráczban a járni tudó sebesültek részére első ünnep délután az ittani ev. Friedensheim-ban rendeztünk, németajkú hittestvéreinkkel együtt szépen sikerült karacsonyfa-ünnepélyt. Ima, beszéd, karácsonyi énekek, □====□ !AI zene- s alkalmi szinielőadás képezték a műsort. Katonáink gazdag uzsonnán kívül szép karácsonyi ajándékokat kaptak az itteni jótékony hölgyek adományából s 3 szivart, szopókát, nemzetiszinű szalaggal átkötve az otthoniak megemlékezésekép (összesen 166 csomagocska). A felemelő ünnepélyt az osztrák, a magyar és a német hymnus eléneklése fejezte be. (Hogy ez ünnepélyen a legtávolabbi kórházak lakói is résztvessenek, villamos-jegyre, szintén az otthoniak által adományozott összegből 12 koronát adtunk ki.) A gráczi kórházakban azonban sokan vannak szegény súlyosabban sebesült katonáink, akik beteg-ágyukat nem hagyják el. Ezeknek helyzete a legnehezebb, ezek érdemelnek legtöbb gyengédséget s tényleg ezeknek szerzett legnagyobb örömöt az otthoniak figyelme. Az ő részükre 74 csomagot készítettünk; mindegyik csomagban volt vagy egy szép pipa, vagy hasonló értékű, praktikus, összecsukható kés-villa, azonkívül tükör, fésű, 2—3 zsebkendő, átlagosan 2 K értékben. De ezekhez jött a sok alma, dió, finom sütemény; képeslap, cigaretta, amit az otthoniak szeretete küldött, így a pápai ref. nőnevelö-intézet nemeslelkü növendékei, a csúzái Lorántjfy-Egylet melegszívű, ügyeskezü tagjai, Papp Lajos tiszadobi lelkész úr, kinek bőkezű adományából még a Szilveszter napján az ev. katonaotthonban összegyűlt magyaroknak is jutott, özv. Leel- Össyné nt. asszony, aki igy emlékezik meg Gráczról, hol kedves István fia, egyike a hős debreczeni theológusoknak, kiszenvedett, Zih Sándor debreczeni lelkész úr. Nem volt hiány nemes olvasnivalókban sem, miket a konventen és a tiszántúli egyházkerületen kívül Szabó Zoltán bilkei buzgó lelkésztársunk, Pongrácz József pápai theol. tanár úr s a péczeli egyház voltak szívesek hozzám juttatni. Csomagjaink Ízlésesen becsomagolva, nemzetiszinű szalaggal átkötve, a kórházakban általános érdeklődést keltettek és sok dicsérő szót váltottak ki a magyar reformátusok nemes áldozatkészségé ről. És sok-sok örömkönnyüt, hálás köszönetét, szenvedő, nehéz állapotban levő katonáinkból. Sokan boldogan Ölelték magukhoz a kis csomagot, mint az otthonlevők szeretetének beszédes bizonyságát. Szegény Suba Péter, balmazújvárosi 39-es vitézünk, akinek ballába, jobbkarja esett áldozatul, megmaradt balkarjával úgy elsimogatta, mintha kis leánya haját cirógatta volna. (Most már az égben várja a viszontlátást, mert az ünnepek után pár nappal oda költözött tiszta, Istenben bizó lelke.) — S milyen boldogan, milyen meghatottan fogadták a szeretetteljes karácsonyi megemlékezést a ragályos betegek, kiknek bizony nem volt karácsonyfaünnepélyük; ki is merne, ki is mehetne hozzájuk?! „Hát mirólunk sem feledkeztek meg, mireánk is gondoltak? . . . Isten áldja meg, Isten fizesse meg!“ Az összegyűlt összegből megmaradt még 20 kor. Ezen finom szivart vásároltunk s karácsonyi megemlékezésül átadtuk a mi jó öreg kántorunknak, Reichert Károlynak, aki vasárnapról-vasárnapra, ünneprői-Ünnepre játsza nékünk önzetlenül, jutalom nélkül a mi
