Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-05-07 / 19. szám
Huszonhetetik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1916 május 7. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA. KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József □ felelős szerkesztő címére küldendők, a Belső munkatársak: Borsos István Czeglédy Sándor Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A két fiú. Máté 2138—31. Ha nem az evangéliumban olvasnánk e kis történetet, melyet, mint szent tárgyat ott tisztelettel koszorúzunk, egyszerűen merésznek, lehetetlennek tartaná az ember. Vigyük át való, aktuális életünkbe, mint ahogy Jézus onnan merítette és tüstént megértjük, hogy Jézust mint szociális gonosztevőt bélyegezték meg. Bizonyosak vagyunk-e abban, hogy sokan azok közűi, akik nevének és ügyének címzetes védői közé sorakoznak, nem lesznek-e a legelső számkivetettek sorában ? A két fiú története összeütközik vallásos megszokottságukkal, konzervatív szellemükkel, erkölcsi érzékükkel, delikát Ízlésükkel. Gondoljuk csak el, kiknek beszél Jézus s kikhez szól e példában ! A rend fenntartóinak, a hagyomány representánsainak, a szabályszerű magaviseletét tanúsítóknak, az istenitiszteletet látogatóknak, a doktrinális épség őreinek. S kik után helyezi őket? Alig meri kimondani az ember, a vámszedők, e hazátlan és sóvár emberek után, kik meggazdagodnak a szegény nép és a jó honpolgárok bőrén; azok után, kiknek nevet sem ad a magát tisztelő társadalom, azok után a nők után, kikről Simon — közülök egyről szólva — így nyilatkozott: ha ez 3 Jézus próféta, tudja, hogy ki és mi ő. Tűrhető állapot ez ? A becsületesség, a készség semmi ? És vájjon, mert egy szegény leány sírva Jézus lábaihoz veti magát (tegyük fel, őszinte könnyeket ont) elvesztett boldogsága, helyrehozhatatlan s tönkretett élete miatt, mert egy vámszedő megnyitja házát az „állítólagos“ reformátor előtt, ki valami csekélységet megvalósít abból, mit mástól lopott, kell-e ezért exstaziálni, rajongani s lerombolni minden korlátot? És ha valaki valóban jót akar cselekedni, nem az-e a legelső feltétel, hogy részt vegyen a gazdasági versenyben, hogy erkölcsi támogatásban segítse a helyesen gondolkodó és világosan látó embereket? Ilyenek a köztudatban élő, általánosan elfogadott eszmék, melyek közt bombaként robbant szét Jézus szava: „A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában“. Nyilván való, Jézus erre gondolt, hogy az első szabály ez kell, hogy legyen: semmi áron sem alkudni meg azokkal, kik kedvező körülmények közt védelmezik és fenntartják a zsinagógákat, vagy az egyházakat. Egy napon aggódó tanítványai hozzájönnek s megkérdezik őt: „Tudod-e, hogy a farizeusok e beszédeket hallván, megbotránkoznak“. A farizeusok megbotránkoztatása volt a legnagyobb veszedelem a félénk tanítványok szemében. Azonban Jézus, ki benső fájdalommal sóhajtotta: „Aki megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélyébe vessék“, nem félt a farizeusokkal nyíltan szembeszállni: „Hagyjátok őket — szólt tanítványaihoz — vakoknak vak vezetői ők“. Előtte a legfontosabb feladat volt: szétzúzni ezt a bűnös szolidaritást, kivenni ily vezérek vezetése alól az engedelmes áldozatokat, kiket magukkal akarnak ragadni a tátongó mélységbe. Igaz, hogy vannak esetek arra, hogy a jónak legnagyobb akadálya az organizált jó, a szellemi vallásnak legrettenetesebb ellenfele a vallásos intézmény. Ezért újúl meg minden szükséges időben a keresztyén öntudat forradalma. Minden reformáció után megkövesedés és reakció jön. Nagy fáradsággal, végtelen szenvedések árán az ember járhatóvá teszi az utat; s íme az utódok új akadályok építésén fáradoznak. Jézus egyházában Jézus gondolata, mit a legvilágosabban, a legszabatosabban fejezett ki, minden percben lábbal tapostatik. A mester által felállított hierarchia, az alázatosság és szolgálat fennsőbbségének helyét, a gazdagság és erő hierarchiája foglalja el. Jézus nyilatkozatát: nem a foglalkozás a fontos, hanem az engedelmesség, a cselekvés (Mt. 721.) egy más normával helyettesítik: a lényeg a foglalkozáshoz való alkalmazkodásban áll. Engedelmeskedni annyi, mint igent mondani, ami erősül és szilárdul azok erőszakos, szenvedélyes s néha meggyalázó elítélése folytán, kiket nemet mondással vádolnak. így kielégítést nyer az öntudat. Részesült-e dicséretben az a fiú, ki nemet mondott? Ellenkezőleg ; mily sebet ütött az atya szívén nemtelen, háládatlan magaviseleté. Vigyázzunk tehát! Nem az evangélium Istene az, „ki — mint Renan mondotta egy akadémiai tag székfoglalójakor — gyengéd a bűnnel szemben, mely nemes fellángolásból, vagy a szeretetnek iránytévesztéséből fakad“. Mennyire távol van
