Dunántúli Protestáns Lap, 1916 (27. évfolyam, 1-53. szám)
1916-04-09 / 15. szám
Huszonhetetik évfolyam. 15. szám. Pápa, 1916 április 9. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP-A.Z EGYHÁZ ÉS ISKOLA KORÉBÓL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE Megjelenik minden vasárnap. Belső munkatársak: Kéziratok a szerkesztőséghez: Kis József Borsos István Czeglédy Sándor a felelős szerkesztő címére küldendők, a Pongrácz József. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4‘50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Önismeret — önámítás. Máté 2. 1—11. A teveszőr-ruhás ember, a puszták fia, Keresztelő János rég letűnt századokat, a próféták korát elevenítette meg a zsidók között. Kiáltó szava: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa“, felidézte a gonosz Akhábnak szigorú ítéletet mondó Illés képét, az ünnepi mámorban komolyságra intő, vészt hirdető Ámos emlékezetét. Néki ugyan nem kellett menekülnie Jézabel szekere elől, el sem is némították, de szomorú vége nem ismeretlen előttünk. Az egész Juda és Jordánnak egész környéke hozzá jön hallgatni önismeretre serkentő beszédét. Amidőn már sokan hisznek és a messiást látják benne: „Áldott az Úr, Izreel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét“, egy kijelentésével szerte tép minden illúziót; „nem vagyok én a Messiás, hanem, aki utánam jő“, Ő az igazi, „erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni — tehát neki szolgálni — sem vagyok méltó“. Ebben a bizonyságtételében mintegy gyújtóponntban gyűlnek össze János egyéniségének fénysugarai. Ebben ragyog a legfenségesebben arcáról az elválasztottság szent derűje. A nyilvánosság elé dobbant daróc ruha alá bújtatott szíve. Ismerte önmagát, ismerte „a Juda törzséből való oroszlánt, és e kettős ismerete felemelte hivatása magaslatára: az útegyengetésre. Nem kisebbíti Jézust, a maga erényeiről pedig nem zeng hymnuszt. „Ő felülről jött, tehát fellebb való mindenkinél. Aki a földről való — mint én is — földi az és földieket szól“. Ellenben Jézus mennyből szállott alá, tudománya isteni forrásból csörgedez, tanítása jobb jövendőt, ajka szeretet, bűnbocsánatot hirdet; békesség olajágával koszorúz emberi homlokot, irgalom balzsamával kötözget bűnsebzette szívet. Mi Hozzá hasonlítva János! Gyönge, törékeny cserépedény. Halandó ember, bűnös lény, kinek bocsánatra, könyörületre és irgalomra van szüksége. Mindezt nagyon jól tudta, azért mondta: „Nem vagyok én a Krisztus“. Jézusról való ismerete lelki tapasztalat; önismerete személyes önátérzés, valóban keresztyén önismeret! Amilyen nagy időköz el választ bennünket Jánostól, akkora a különbség ismerete s ismeretünk között. Vele ellentétben önámítók vagyunk. Meg akarjuk csalni szivünket, elakarjuk altatni lelkiismeretünket. Annyira szeretünk hizelegni hiúságunknak! Egyetlen talentumunkat — ha ugyan van egy is 1 — kirakatba állítjuk, hamis fénnyel, ezüst papírral fonjuk körül, hogy a csillogás felhívja mások figyelmét is. Nemes gondolkozásmódot, keresztyén érzelmeket színlelünk, holott ha betekintenénk lelkünk mélyébe, — hogy félünk szembe nézni a yviodt aeavrov-r\d\ ! — kopárságot, rút önzést, bűnöknek fertelmét találnánk. Magunk helytelen értékelésével valósággal erőszakot követünk el az Istennek országán. Nem gondoljuk-e, hogy önámításunkkal Wilde 0. „Dorian Gray “-je sorsára jutunk. Egyik barátja megfestette arcképét. Óhaja, hogy mindig oly szép maradjon, teljesül, a kép pedig hadd vénüljön helyette. A kép rútul, kicsapongásainak, szenvedélyeinek ismertető jeleit magán viseli. Mikor nem nézheti tovább tükörképét, összetépi; de egyúttal megöli önmagát is, ismerősei rút, öreg embernek látják. Talán egy időre sikerűi félrevezetni magunkat és másokat, de megvénült képünk, az elsorvasztott lélek kiül arcunkra, gyorsan növő búrján nyomja el az élet rózsáit, örömünk kelyhébe szennynek, vérnek, bűnnek tengere gyarapszik s végül halljuk dekadens életünk halálhörgését; öntudatra kapunk, de már késő. Egy elmulasztott élet hibáit jóvátenni nagyon nehéz; jézusi szeretet, péteri hit, páli odaadás s a kanáneai asszony könnyei kellenek ahhoz! Tehát ébredjünk! Kicsiségünk érzelme legyen nagyobb testünk szerelménél. Igaz mértékkel mérjük magunkat, mértékegységül választván a Krisztust. Ha ellenkezőleg cselekszünk, megrontjuk az Úr nyáját s árulóivá leszünk a kincsnek, melynek őrizése reánk bízatott. Engedjük át magunkat az ige hatásának, hogy hadd fedje fel előttünk életünket, bűnünket és lelkünket, hogy ne áltassuk magunkat jóhiszeműséggel képzelt erényekkel és ne lelkesüljünk hamis ideák mellett síkra szállni, hanem, hogy jussunk el önismeretre ami által öntudatunk megnemesűl s a váltság munkájának eszközeivé leszünk, kiáltó szó a hitetlenséggel, kétellyel, tudatlansággal és bűnnel szemben, mint Kér. János, kinek bizonyságtétele éppen hozzánk szól, hogy önámításból önismeretre, földről a menybe, álmodozásból örökéletre juttasson. Gy. E.
