Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-03-21 / 12. szám
Huszonhatodik évfolyam. 12. szám. Pápa, 1915 március 21. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők MAGYARNAK LENNI! — IRTA S A PÁPAI REF. TEMPLOMBAN MÁRCIUS 14-ÉN ELMONDOTTA: SZABÓ IMRE FŐISKOLAI SZENIOR. -ALAPIGE: Máté XII: 47—50. Monda néki valaki: Imé a te anyád és testvéreid odakünn állanak és szólni akarnak veled. Ő pedig felelvén, monda a hozzá szólónak: kicsoda az én anyám és kik az én testvéreim ? És kinyújtván kezét az ő tanítványaira, monda: íme az én anyám és az én testvéreim ! Mert aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát, az nékem fitestvérem, nötestvérem és anyám. II. Kor. IV: 10. Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is látható legyen a mi testünkben. edves Atyámfiái! Ha valakit megkérdeznék közületek, hogy mi nagy gondolat megvalósítására tette rá életét, biztosan azt felelné: most nincs semmi életcélom, majd a háború után. Nincs semmi bátorság a lelkekben valamit kezdeni. Amit akartak is félbehagyták, vagy félbeszakították. Mindenki felfüggesztette nagy terveit s éldegéli mindennapi életét, azzal biztatva magát, „majd ha megjönnek“. Ezt susogja hét hónap óta mindenki: majd csak vége lesz; ezt azok, akik mintha már hét hónap óta özvegyek volnának, ezt álmodja a kis gyermek: mintha az éjjel megjött volna, akit oly régóta várnak. Azok számára tartogatunk mindent . . . Most csak addig terjed az élet. Mindenünk, amink csak van, várakozik . . . Égő szemmekkel nézünk oda ki, hogy mi lesz már, mintha csak a forró várakozás adventi éjszakája borulna mindenkire s minél ritkábbak lesznek itt a sorok, annál jobban megfeszül bévül valami. Ilyen ma széles e hazában minden ember. Egy ilyen várakozó nemzetre virrad fel egy nap, az a nap, melyre úgy tekintünk, mint menyasszony az ő mennyegzője napjára, férfiú az ő győzelme napjára, mint fogoly az ő szabadulása napjára. Hunyjuk le szemünket, hogy jobban láthassuk e napon kitöltetett Lélek alászállását a magyar nemzetre. Hunyjuk le szemeinket, hogy hamarább eltalálhassunk a magyar lélek áldozat-oltáraihoz, s amit eddig nem értettünk e napból, amit eddig nem utánozhattunk, de mire esküdtünk e napon: nyissuk fel szemünket, hogy a jelen harcos idők világításánál, fellobogó füzénél beláthassunk e napok titkába, megérthessük, ami e napból olyan érthetetlen. Bizza eszét és szivét reám egy órára mindenki, hadd vezessem át egy nemzet végigjárta évezred utain s mutassam meg a megjárt ut lerakott mérföldköveit s fejtsem meg rajtuk a titkos írást, melyet aki megfejt, rajta találja a jövendő útirányát. Bizza eszét és szivét reám egy órára mindenki, hadd vezessem át olyan utón, hol vértanuk és hősök jártak, hol minden hulló vércsepp az Isten gondolatától megtermékenyülve hullott bele a föld porába, hogy utat mutasson a jövendő kutatójának s nyomra vezessen, merre kell az emberi élethivatást keresni. Felejtsük el egy órára, hogy testvérek, apák és anyák vagyunk, felejtsük azt, hogy száz, meg ezer érzés, reménység, emlék, terv, meg érdek fűz össze bennünket, feledjük azt is, ha lehet, ami ott vonaglik kinn a lövészárkokban, feledjünk mindent, hogy csak ez az egy gondolat hatalmasodjék el egész valónkon : magyarok vagyunk. Ezt az is megteheti itt az Úr színe előtt, aki soha nem bírta ki, ha erkölcsi álláspontját bolygatták s annak is meg kell tenni, akitől hiába várunk hitétől lábra kelt nagy cselekedetet. Óh bárcsak tudnék megfelelni a felkeltett várakozásnak ! Bárcsak úgy tudnám vezetni a vérvirágos mezőkön lelketeket, hogy az ut végén mindenki önmagához jutna el, önmagát látná azon az utón tovább haladni, melyet mások kezdtek meg s önmaga vállán, nem ! önmaga lelkén érezné a nemzeti vértanukat és hősöket szülő kötelességeket és elkötelezéseket; szeretném nekünk, kik magyarok vagyunk, megmutatni: mit jelent magyarnak lenni. Mikor erre a leggyakorlatibb kérdésre megoldást keresek, nem megyek nagy nemzeti hőseinkhez világosságért, nem mutatok a névtelen hősök elő dobbanó hadtesteire, kik a múlt ködéből rajzanak elő. Soha sem volt elég magyarnak lenni, a név, még a nyelv sem, nem elég csak itt lakni. Magyarnak lenni, valami hivatást betölteni, megbízatást végrehajtani: ezt jelentette. Mindnyájan tudjuk, mit jelentett magyarnak lenni, a történelemből. Most azt kell megtudnunk, hogy mit
