Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-12-12 / 50. szám
400. oldal. szer szerint egymást, hanem csak esetlegesen, amint az egyházi élet különböző téréin és vonatkozásaiban szembetűnnek, de csak az esetben látnak napvilágod ha írójuk szigorú Ítélettel szükségesnek látja őket s hiábavaló szófecsérlés helyett tömörségre törekesznek. Régi kincsek. Olyanok, amiket a rozsda és moly nem emészt meg s a lopok nem ássák ki. Belsősomogyban láttam ragyogásukat. Abban az egyházmegyénkben, amelyről, mint „külön egyházkerületéről szoktak tréfálkozni egyházi köreinkben, de amely sok egyházával, kiterjedt voltával, óriási missziói területével, önálló főgimnáziumával s az ehhez kapcsolt, a pápait is megelőzött, keresett internátusával a többinél csakugyan sokkal fejlettebb életet él. így ádventben, a hétnek két köznapján nem úgy szólnak a harangok, mit máskor. A nép tudja és figyel rá. Abba hagyja munkáját, kezébe veszi zsoltárát és megy a templomba. A gyülekezet ruhája hétköznapi, tömege vasárnapi. A lelkész is fölölti palástját, kezébe veszi nemcsak imakönyvét, de a bibliáját is s az ige gyöngyeit viszi a gyülekezet elé, köznapon bibliát magyaráz. Mennyi könnyet letörülhet most. A reményüket vesztett üres lelkeket, kifosztott, szegénnyé vált sziveket örök remény kincseivel megint hogy meggazdagíthatja. Tiszteletes Lelkészpásztorok j Régiek és újak ! Nyűgnek véljük sokszor, hogy egyházi hatóságunk a néppel való gyakoribb és mélyebb foglalkozást, énekkart, ifjúsági- és nőegyletet, bibliakört, vallásos estélyt, iratterjesztést, látogatást követel tőlünk. Hát a templom ? feleljük sokszor szentegyházunkhoz való ragaszkodással. De érezzük magunk is, hogy templomunk, hitünk, sőt — Uram bocsá’ ! — még a bibliánk is a protestáns elvvel ellentétben mindinkább a vasárnapra szorul. Ünneplő ruha! Köznapi pogányság! így ádventben széles Dunántúlon talán mindenütt tömegesen jár köznapon is népünk a templomba. Nem jó volna, ha a sok mindenféle alkalommal követelt bibliáskodás mellett, vagy legalább helyett a mindenesetre illetékes helyén, a templomban megkezdenők a biblia fölemelő magyarázását most, amikor az advent s a szivek fájdalma köznapon is „gyülekezetei“ hoz a templomunkban, most, amikor a tört szivek azt szeretik, hogy a régi kincsek ezután minden ádventben ragyogjanak ? „Kötélből ostort csinálván“. Az előbbi megjegyzés vonja ezt maga után. A belmissiónak sokféle ága-boga fölött elmélkedvén, eszembe jut a régi gyülekezet. Amikor nemcsak ünnepen zengett az egész nép előtt az Isten igéje, hanem hétköznap reggel is, délután is buzgóságosan megtartattak a könyörgések az egész évben. Csak közbevetőleg jegyzem meg itt, hogy ilyen hűség mellett valószínűleg kevesebb belmisszióra volt szükség, mert ez a hűség magával vonta az otthoni bibliaolvasást, Szikszay keresztyéni tanítását stb. Eszembe jutnak itt azok a hű lelkipásztorok és tanítómesterek, akik lelkűk minden 1915. erejével fáradoztak azon, hogy ez az állapot, élet fönnmaradjon legalább a gyülekezet négy-öt tagjának részvételével addig az időpontig, amig időnek, szellemnek változása a gyülekezeti buzgóságot megint lobogósra gyújtja. Eszembe jutnak azok a lelkipásztorok, akik szintén erre várván évtizedekig elzengették könyörgéseiket egyedül bár, vagy legföllebb iskolások jelenlétében, de ép oly buzgósággal, mintha százak imádkoztak volna velük, mert a saját hivő lelkűk szükségét érezte ennek a könyörgésnek. Eszembe jutnak azok a lelkipásztorok, akik közönynek, gúnynak hatása alatt megtörtén, fájó szívvel kiengedték a délutáni könyörgést a lelkészi munkakörből siklani. Tisztelet minden hűségesnek! De vannak előttem egyebek is. Gyülekezetek, melyekben a hétköznapi könyörgés az iskolaév tartamához van kötve s amelyekben e miatt a könyörgés, mint az iskolás gyermekek éneklési gyakorlóhelye tűnik föl s magasztos értelméből kiforgattatik. Gyülekezetek, amelyekben könyörgések még kevesebb ideig, advent első napjától József napig tartatnak csak, sőt amelyekben az utóbbi, nagy és lelkiismeretes pásztori munkát követelő időkben be merték szüntetni a könyörgéseket. De jutnak eszembe bűnök is. ízetlen, vaskos, kicsapatásra okot adó, de azért maguk után kicsapást sohasem vont ronda tréfák arról, hogy a tisztes, öreg Rákhel, vagy Rebeka nénit lelkészek, kántorok hogyan riasztották el a könyörgések látogatásától. Ilyen tréfákat szinte minden egyházvidéken hallani,úgy, hogy azt sem tudja a naiv hallgató, hogy igazán megtörténtek-e, vagy anekdoták csupán ? De mindenesetre borzalmasan jellemzők. Nem volna-e itt az ideje, hogy az ilyen anekdoták ellen, melyek ifjú embereket a kötelesség iránti hűségben ma is megingathatnak és ha vannak ma is, nem a könyörgés fönntartásán, behozásán, hanem eltörlésén fáradozó, imádság helyett ökröt, juhot, galambot áruló, pénzváltó, vagy ennél is rosszabb, henyélő és hivatás nélkül való pásztorok, azok ellen az egyházi hatóság „kötélből ostort csinálván, kiűzze őket a templomból“ s gondot fordítson arra, hogy a könyörgések, ha résztvevő hívek nincsenek is, mindenütt, egész évben megtartassanak ? VEGYES v V * KÉRELEM. Mély tisztelettel kérjük lapunk barátait, hogy az 1915.-ik évre szóló előfizetési és hirdetési díjakat méltóztassanak beküldeni. Nyilvános köszönet. A főiskolai köztartás és nőnevelő-intézet részére elrendelt gyűjtés eredményeként újabban a következő nagybecsű adományokat vettük: Mezőszentgyörgyi egyház 105 K 20 fill., sárkereresztesi egyház 20 K, Várady Lajos tatabányai lelkész úr 100 K, mellyel „a sok jótétemény egy parányi részét kívánja DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.
