Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-11-14 / 46. szám

366. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1915

gosság, levegő, — sokkal igazságosabban vannak szétosztva, mint azok, amelyek felett már az ember az úr és ő rendelkezik.

A Szentirás is mutat az ilyen eljárásra példát, mert hiszen Mózest maga az Úr küldi a hatalmas egyiptomi király elé azzal a meghagyással, hogy az elnyomott és kizsarolt zsidó népet bocsássa el a szolgaságból. Nem kell ezen fellépésnek agresszívnek lenni, hanem csak a jogos érdek egyszerű kijelentésére kell szorítkozni ; majd előkészíti az Úr és elküldi a maga támogatását a jogos dolgok megvalósításához. Hiszen Mózes szavának sem volt meg a kívánt eredménye, de legalább megtudta a csapásokat szenvedő király, hogy mit kell cselekednie.

De van még több kérdés is, amely szinte parancsolólag lép elénk, hogy vegyük fel hétköznapi munkáink közé. Nem hiszem, hogy volna valaki közöttünk, aki ne érezne éles, metsző fájdalmat, midőn a hazájáért meghalt testvéreink családjának vergődését szemléli. Úgy gondolom, közülünk mindenki elé került már olyan ügy, midőn a hátramaradt családnak kiutalták a segély-díjat és nevelési járulékot. Nem kellene-e ezeknek az ügyét a magunkénak tekinteni s nem találhatnánk-e módot, hogy ezeknek a fájdalmát és terhét kifejezésre juttassa egy tekintélyes testület. Nem szabad jogos idényt „nem bírja az ország“ kijelentéssel mellőzni, mert ha az államnak teljes igazsággal joga van mindent a magáénak tekinteni, mindent kisajátítani, amikor a háború céljának előmozdításáról van szó, gyakorolja ezen jogát akkor is, amikor a háború okozta nyomort kell enyhíteni. Ne álljon elő az a visszás helyzet, hogy a drágább áldozatot hozott családnak nélkülözni kelljen, mig a pazarló fényűzés élhesse továbbra is könnyelmű életét anélkül, hogy hordozná a ráeső súlyosabb terheket. Sokan lesznek ám ezek a szerencsétlenek s ha ők elkezdenek kiáltani, az a kiáltás veszélyes is lehet! Karoljuk fel hát teljes mértékben ezeknek a dolgát, képviseljük őket ott is, ahol maguk nem szólhatnak, hogy legalább így keressünk megnyugvást azon nyugtalanságra, amelyet az a tudat okoz, nem szenved-e az általunk hirdetett s így képviselt igazság akkor, midőn most mindenki köteles életét is áldozni s mi ezen kötelesség alól mentesítve vagyunk. Ezzel a kérdéssel is le kell számolnunk! Nem találjuk-e visszásnak a dolgot, hogy midőn annyi, általunk is lelkesített embertársunk mutatja meg gyakorlatilag is a hazaszeretetei, akkor mi a haza iránt való kötelesség legnagyobbika alól mentesítve vagyunk! ? Nem jutnak-e el gondolkozás közben erre az eredményre honfitársaink! ? Ha hivatalunknál fogva nem visznek is ölni bennünket, — bár ha állást nem foglalunk a háború ellen, akkor kétes értékű s csak külső törvényszerűségen alapuló a mentesség magyarázata, — nincs-e elég seb ott kint is, amelyet gyógyítani szent kötelességünk volna ! ? Vagy talán nem tudnának bennünket beosztani olyan munkatérre, amely állásunknak megfelelő volna I ? Én a legutolsó beteggondozó

munkáját sem tartanám méltatlannak arra, hogy azt elvégezni szent kötelességünknek ne tartanánk. S e pontnál fájdalmasan érint az a kudarc, amely tavaly ért bennünket, midőn ifjúságunk nem tudott bele helyezkedni ezen szolgálat körébe. Nem gáncsoskodás, nem is Ítélkezés akar lenni ennek az ügynek a megemlítése, csak annak a fájdalomnak az eredménye, mely akkor eltöltötte lelkemet. Önkönytelenül azt kérdezi az ember, nem fogyatkozott-e meg a szolgálat lelke körünkben!? A hétköznapi munka közé kell felvenni e helyzet megváltoztatását is.

Még röviden megemlékszem arról is, hogy minő természetellenes viszony van az egyház és az ő nevét viselő szeretetintézmények között. Sokszor bizony a névnél egyebet nem adunk hozzá, olyanforma a helyzet, mint a karácsonyfára felaggatott csillogó tárgy és a fenyő-ág között. Pedig mennyit lehet ezen a téren is tenni. Azt gondoltam, azon gyülekezet körében, ahol ily intézmény van, a legjobb hatást váltja ki híveinkből ; pedig oly sok kicsinyes érdeke van az embernek, hogy bizony az ilyen dolgokat nem egyszer szinte ellenséges indulattal fogadja. Milyen szép gyakorlati, hétköznapi munka volna, ha az ilyen intézményt az egyház még akkor is a magáénak tekintené, ha annak közvetlen intézése nem az ő jogkörébe tartozik is s oda állana a vezető mellé s egy-egy egyházlátogatás vagy más alkalommal találna módot arra, hogy kifejtse híveink előtt az ilyen nemű munkának nagy jelentőségét. Továbbá segélyezésünkkel is mellé kell állani, hogy fejlődhessék s célját minél jobban megvalósíthassa, hogy igy legyenek azok az intézmények valóságos gyümölcsök, amelyeknek növekedést adó fája az egyház legyen.

S még egy gyakorlati, illetve hétköznapi munkára hívom fel figyelmünket. Mivel a lelkészi munkára teljes mértékben előkészülni szinte lehetetlen, itt nincs még csak megközelítőleg sem olyan formula, amelynek megtanulása után nyugodtan mehetünk ki az életbe, mert a legfontosabb rész, az eredményes lelkészi munkának biztosítéka, az a belső lelki élet, melynek alapja Krisztus s ennek a belső lelki életnek a kedvező kialakulásához egyáltalán nem járul jótékonyan a mindennapi élet, amelyben theológiai időnket eltöltjük, amelynek ezer kísértései között szinte magárahagyatottan bukdácsol az ifjú s még jó szerencse, ha teljesen el nem merül; — azért egyik legégetőbb feladatnak tartom azt, amit Nagy Károly theol. tanár úr említ a „Papképzés és nevelés ügyében“: „A modern lelkésznevelésnek egy bensőséges vallásos családi életet és fegyelmet adó internátusi élet a biztosítója“. Ennek a felállítása és a mi elveinknek megfelelő megalapításából mindnyájunknak ki kell venni a részünket. Nem szabad annak az egyéniséget elfojtó s esetleg képmutatásra nevelő intézetnek lenni; a szabadság lelkének onnan hiányozni nem szabad, de a Krisztus által felállított életszabály korlátját nem tűrő egyénnek kell, hogy tudomására juttassa nem hivatottságát akkor,