Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-10-31 / 44. szám

352. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTNÁS LAP.

1915.

és gyönyörűség szinte a megcsömörlésig, de igazi boldogság vajmi kevés. A nagy szabadság nem hogy boldoggá tette volna a római nőket, sőt szinte elzárta előlük az igazi boldogság útját s lassanként megrontotta az egész társadalmat. A nagy szabadság tönkre tette a családi élet bizalmas bensőségét s lehetetlenné az okos gyermeknevelést. S ezt a veszedelmet különösen előmozdította a házassági kötelék lazasága. Oly könnyen ment a válás ebben az időben, hogy a római asszony minden bíróság vagy felsőbb állami beavatkozás nélkül ott hagyhatta férjét. Ha a házasfelek valamelyike válni akart, akaratát minden fellebbezés nélkül tüstént megvalósíthatta. Rómában ugyanis a törvényes házasságnak többféle fajtája volt. A fő különbséget ezek között az képezte, hogy a régibb fajta, vallásos szertartások mellett kötött házasság utján a nő egészen a férje hatalmába került. A saját családjából átlépett a férje családjába s természetesen, a vagyona is teljesen a férj rendelkezése alá jutott. Ez a házaság hasonlított a mi szent házasságunkhoz. Ilyen házasságnál a válás igen nehéz volt, a férj akarata ellenére pedig szinte lehetetlen.

A régi, jó időkben, mikor még a szigorú római erkölcsök uralkodtak, többnyire ilyen házasságot kötöttek. De mikor a nagy gazdagság s a nagyvárosi élettel együtt járó sokféle élvezethajhászás meglazította a régi erkölcsöket, férfiak és nők kezdték nagyon súlyosnak tartani ezt a szigorú lekötöttséget. S kezdett divatba jönni a házasságnak egy új fajtája, mely azelőtt ritkaságszámba ment. Ez pedig abban tért el lényegesen az előbbitől, hogy ezáltal az asszony nem jutott teljesen a férje hatalmába, hanem megmaradt továbbra is a saját atyjának jogi hatalma és oltalma alatt s vagyona sem olvadt bele a férje vagyonába, hanem saját maga rendelkezett vele szabadon. Ez a házasság is teljesen törvényes volt, de eleinte igen ritka. Mert ezt tulajdonkép a nagy urak találták ki olyan leányaik számára, akik rangjukon alul, közönséges polgárhoz mennek férjhez. Ez tulajdonképen nem volt más, mint házasság — fölmondásra. Mert akármelyik fél unta meg a házasság kötelékét, ennek az unalomnak egyszerű kijelentésével ott hagyhatta a másikat. Ezt persze a főrangú apák azért találták ki, hogy ha a megtévedt főrangú nő eszére tér, hát minél könnyebben ott hagyhassa polgári származású férjét.

De ez a számítás nagyon rosszul ütött ki, mert az ilyen főrangú nők közül vajmi kevés hagyta ott szerelemből választott férjét. Hanem igenis, a többi élvezethajhászó római férfi és nő csakhamar kitanulta, hogy micsoda kitűnő házasság ez. Akkor hagyja ott a másikat, amikor éppen tetszik neki. S ez a házassági forma csakhamar háttérbe szorította a régit. A császárság idején már főleg ez uralkodott s a többi csaknem feledésbe ment. De nem is maradtak el szépséges következményei. A nagy szabadosság szörnyű gyümölcsöket termett. Alig akadt olyan római nő, akinek ne

lett volna több férje. Sőt találkozott olyan is, aki húsz— huszonötig fölvitte a számot s kellő előkészülés nélkül bajosan tudta volna felsorolni összes férje neveit.

Most már tessék elképzelni, hogy ilyen viszonyok közt milyen lehetett a gyermekek nevelése. Ami a testi nevelést illeti, az többnyire kifogástalanul megvolt. Az általános jólét mellett a római polgárok gyermekei bőségben és a legjobb gondozás mellett növekedtek föl. De az erkölcsi nevelés vajmi hiányos. A kis gyermeket rendszerint mindjárt születésekor valamelyik rabszolganőre bizták, mint dajkára. Ez volt a második anyja. Az igazi anyja az élet sokmindenféle mulatságai közt nem igen ért rá, hogy hosszasabban foglalkozzék gyermekeivel. De mit lehetett várni egy ilyen rabszolga dajkától? Testileg táplálta, dédelgette a rábízott gyermeket, mert hiszen a saját jóléte is ettől függött; de lelki és erkölcsi tekintetben vajmi keveset adhatott neki. Megtöltötte a rábízott gyermeket a saját lelki életének minden babonájával s ha a gyermek fölnevelkedett, készséges eszköze és közvetítője volt mindenféle kicsapongásainak. Mert egy ilyen rabszolgadajka semmit se tudott, de nem is tagadhatott meg attól, aki neki föltétien ura és parancsolója volt.

S ilyen nagy szabadság mellett hogyan telt a római nők élete ? A legfőbb feladat volt persze a test és a szépség ápolása. Naponkénti fürdő, finom illatszerek, szépítő szerek, szebbnél-szebb ruhák, pompás ékszerek nem hiányzottak még azoknál sem, akiket közepes móduaknak tartottak. Még egyszerűbb urinőnek is 7—8 rabszolganő állott a személyes szolgálatára; de voltak olyan fényűző gazdag nők is, akik 100—200 rabszolganőt tartottak palotájukban. Elmondhatjuk tehát, hogy ugyancsak nagy lábon éltek ezek a nagy római nők. Többnyire szépek, erősek és egészségesek voltak s ha vérmérsékletük úgy hozta magával, hát nem igen korlátozta őket semmi, hogy az élet örömeit fenékig élvezzék. Igazolásukra azonban annyit okvetlenül meg kell mondanunk, hogy férjeik rendszerint egy hajszállal sem voltak külömbek. Találtak vigasztalást azok is bőven.

Ilyen viszonyok közt azután nem lehetett csodálni, ha az erkölcsi romlottság elharapódzott a legmagasabb körökig, sőt talán azok között rombolt legjobban. Augusztus, a római birodalom első császárja, akit sok helyen már életében istenként imádtak, szintén elvált első feleségétől s egy előkelő embernek az elvált feleségét vette el. A végzet ugyan kellőképen megbüntette. Mert később, mikor idősebb korában mindenféle törvényekkel igyekezett korlátozni az erkölcsi romlottságot, saját egyetlen leánya, Julia, oly botrányosan viselkedett, hogy kénytelen volt őt száműzni s Rómától távol szigorú őrizet alatt rab gyanánt tartani.

Tiberius és Nero császárok elvetemedett életmódját s szörnyűséges tetteiket nem is lehet elmondani, mert még olvasásuk közben is pirul az ép érzékű ember. Iszonyú volt ekkor az uralkodó római társadalom erkölcsi helyzete. De mélyen, a társadalom legalsóbb