Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-08-22 / 34. szám
Huszonhatodik évfolyam. 34. szám. Pápa, 1915 augusztus 22. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. NEHEMIÁS, AZ IGAZ HAZAFI. Alapige: Nehemiás V.: 14—19. a két hete arról emlékeztünk meg, hogy a romlott gondolkozásu, szívtelen emberek botránkoztatóan, sőt undorítóan kihasználják ezt I a nehéz, veszedelmes időt, honfitársaiknak, atyjokfiainak kiszipolyozására, megrontására és a saját vagyonuk gyarapítására s ezáltal befolyásuk és vagyonuk növelésére. De bizonyos, hogy azok között is, akiket nem tarthatunk romlott gondolkozásu és szívtelen embereknek, tömérdek sokan vannak, akik megengedhetőnek tartják, hogy eladnivalójukért határtalan, képtelen árt kívánjanak és ezáltal kimondhatatlanul megnehezítsék szegény atyjokfiainak a megélhetést. Ezek jóformán öntudatlanul járnak el így. Nem kérdezik meg a lelkiismeretüket; mennek mások után; úsznak az árral. Mindenki így tesz, azért tesznek így ők is. De ha találkozik valaki, aki bátran és komolyan a lelkűkre beszél; aki, szinte megrázva a lelkiismeretüket, megkérdi tőlük: hát van nektek lelketek, van Isteniek: akkor magukba szállnak és nem mentegetik, sőt elszégyenlik és emberséges eljárásra határozzák el magukat, mint ahogyan nem mentegették egy szóval se és szégyenlették magukat a zsidók, mikor a nemeslelkű Nehemiás nagygyűlésen nagyon nyíltan szemükre vetette a nyereséghajhászóknak: „Ti az atyátokfiaival szemben uzsoráskodtok“. Nemcsak nem mentegették magukat, de készséggel meg is ígérték: „Úgy cselekszünk, amint te mondod“. A jólelkü ember ennek a fordulatnak, a lelkek mélyén végbemenő e változásnak nagyon örül. Úgy Örül, mint mikor hallja, hogy megszűnt az a ragály, ami irtózatosan pusztította nemzetét, mint mikor hallja, hogy nagyon sokan akik bele estek, szerencsésen kigyógyultak. Ebbe az örömbe azonban mindig belevegyül bizonyos sajnálkozás, bizonyos keserűség. Miért kellett beleesni honfitársaiknak ebbe az erkölcsi nyavalyába ? Miért nem maradhattak mentek tőle? A jobb belátás beálltáig miért kellett a szegények szeméből annyi keserű könycseppet kifacsarni? □=c M Egészen tiszta, zavartalan, nemes öröm ragyog azonban az arcukon, mikor olyan felséges példát látnak, mint amilyen szemünk elé tárul a felolvasott szent lecke szavaiból. Nehemiás példája minden izében tökéletes. Ő igazán a helyzet magaslatán áll, mint népének vezérférfia, mint honfitárs. ® & & A mai szent leckét megelőző versek szerint pénzt és gabonát kölcsönzött nyomorgó honfitársainak — és elengedte nekik tartozásukat. Most meg azt olvassuk, hogy az alatt az idő alatt, amig helytartójuk volt, 12 éven át, sem ő, sem atyafiai „nem ették a helytartónak való kenyeret;“ az az nem a néptől beszedett közjövedelemből, nem a fizetésükből éltek. „Holott az előbbi helytartók — mondá — akik én előttem valának, terhelék a népet és vevének tőlük kenyérért és borért negyven ezüst sikluson felül; sőt még legényeik is zsarnokoskodának a népen. De én nem cselekedém így, az Isten félelme miatt“. Ingyen, fizetés nélkül töltötte tehát be a helytartó tisztét és ha talán eszébe jutott volna valamelyik legényének, hogy zsarnokoskodni, nyereséget húzni próbáljon, annak nem maradt volna el méltó megfenyítése. De még azzal se érte be, hogy elengedte a pénz- és gabona-kölcsönöket és fizetését nem vette fel, hanem maga is dolgozott a kőfalon. A tényleges munkából se vonta ki magát. Érezte és tudta, hogy amit minden igaz fiától megvár a haza, munkában és áldozathozatalban, azt ő tőle is várja; sőt ő tőle várja első sorban. Érezte, hogy az ő teste is csak olyan, mint az atyjafiaié; neki éppen úgy ki kell tennie magát minden fáradalomnak, nélkülözésnek; a fölhevülésből, a meghűlésből, a betegség elragadásából és az ellenség fegyvereitől jöhető veszedelemnek, mint bármely más honfitársának. Úgy érezte, hogy kötelessége ez az ő egész környezetének is; ezért mondja: „Sőt, még a kőfalon is dolgoztam; minden én legényeim egy begy ültének ott a munkára“. Nem húzta ki magát — ürügyeket keresve — a közös kötelességek teljesítéséből és nem
