Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-07-25 / 30. szám
30. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTANS LAP. 237. oldal. IRODALMI ÉRTÉK. vasról, aki oly „kitünően kiváltott költői arcképet“ irt, hadd fessek én is arcképet „Péter“ cimü novellája (?) alapján, talán nem lesz „kitünően kiváltott“, de legalább megérthető. Ennek a novellának (?), amely legkiválóbbnak (? 1) mondott irodalmi közlönyben: a Nyugatban, jelent meg, magva, veleje, tárgya bujálkodás s ez annál visszataszítóbb, mert főszemélye egy VIII. o. tanuló; minden többi, ami ezt megelőzi vagy követi, vele semmi összefüggésben nincs, lélektani képtelenségek, zagyvalékok pl. (a 435. lap elején) „nem illatozott illatokról dalol, édes üresség“ stb.; vagy purpureus pannusok pl. u. o. a 2. bekezdés; Péter arcképéből egy-két vonást bemutatok: „ha mosolygott, Írja Havas, ez az eltorzulás (?) fájdalmas és tragikus vonalakra tört és ezzel a gúnyos szomoruságu és szelíd fölényü mosolyával szerezte meg Péter sok szűz ajak csókját és érintetlen test ölelését“. Minő furcsa szinbe helyezi ezt a mezítlábos cselédleányokkal való találkozás leírása; s pedig éppen ellentétes oldalról, mert Péter uramat ugyancsak gúnytárgyává tették. Tovább ilyen bárgyuságot olvashatunk: „És az ég felé hajigálta az Iliászt. S oly furcsa és szép volt a felszálló és lehulló könyv a gazdag és virágos mező felett a méla és végtelen égen, hajdani harcok riadójának, szállt szerelmek gyönyörűségének, régi roppanások fenségének, egy volt világ ódon varázsának lüktető hexaméterekbe tört zenével fölvágatlan (sic!) levelei között“ s igy folytatja: „harsány s gyermeteg kacagással élveztem a borzasztóan fenséges dolgot, ami a következő percben történt. Péter a kezének egy pompás lendülésével messze hajította a könyvet s az pajkos lottyanással pottyant (!) a töltés melletti pocsolyába;“ s ez a hülyeség neki borzasztóan fenséges! Valóban csodáljuk, hogy ilyen pornografikus hülyeséget Ignotus közzétett, de úgy látszik, ő sem igen válogatós, mert Kellermann A.-ról irt nagyon találó ismertetésében ilyen szavak is olvashatók: büdös (Bek), legordenárébb. Szomory D., úgylátszik, megfeledkezett a Nyugat eszthetikai eljárásáról, hogy csengő — nem jellemző — semmitmondó szavakba burkolva sejtelmes homályossággal mondja el véleményét példák alkalmazása nélkül; ő érthetően beszél, példákat is alkalmaz. Szilágyi Géza verseiről irt ismertetésében ilyeneket is olvasunk: „Szilágyi hisz a kéjben s ez —■ nagyszerű (!)“. „Az igazság az, hogy akármi jön a kéj után, mégis csak a női test a legnagyobb argumentum és csak a gyönyör a fontos (!)“ Szilágyit Horváth találóan jellemezte; én ezt csak ki akarom egészíteni Sz. saját szavaival, hogy találóbban lássuk, hogyan gondolkozik Sz. magáról, minek tartja magát. Stigma c. versében ezt írja: De majd jön a halál. Unott közönnyel Int és a semmiségbe visszahi! S békés kéjjel nyugszunk a siri ólban, Mi, Epikur szomorú disznai (!)! Talán nem kell hozzá tennem, hogy csak ilyen érzületből származhattak: a Nász hírre, Éj, A meddők, Adél, Vágy, A jó Isten, A finánc stb. durva obszcenitások. Valóban csak sajnálnuk lehet, hogy Sz. Géza, aki Kis József egyes költeményeinek (pl. Nippon, Adagio, A szinész, Ó miért oly későn, hogy többet ne említsek) ismertetésében oly gyengéd, oly vonzóan kedves tud lenni, verseiben ily durva obszcenitásokra tévedt! És Bodor e „zárt intim társaságok“ — tehát obszcenitások — (szép társaságok!) költőit (?) irodalmi történeti alakokká teszi — Kristóf szerint — pedagógiai célzattal (!!). Igazat adok H.-nak, „hogy a modernisták műveiben sok szép leiró részlet van, hogy az éles megfigyelések új színeket, finom árnyalatokat eredményeztek a szavak alkalmazásában“ s valóban a legtöbb iró műve külsőleg inkább stílusgyakorlat, amellyel lelkűk ürességét takargatják, jól mondja Rodin: „Az a stilus, amely feltűnési viszketegből mesterkedik és pöffeszkedik, rossz. Az a képzőművész, aki rajzával komédiázik, az az iró, aki stílusával akar dicséretet aratni, ahhoz a katonához hasonlít, aki egyenruhájával páváskodik, de nem akar harcba menni, vagy pedig ahhoz a szántó-vetőhöz, aki folyton fényesre csiszolja az ekevasat, ahelyett, hogy szántana vele . . .“ és midőn egy igazság, midőn egy mélyenjáró eszme, midőn egy hatalmas érzelem tör ki egy irodalmi vagy művészi alkotásból, nyilvánvaló, hogy stílusa, rajza, színei is jók, de ez a minőségük csakis az igazságnak a visszfénye“ — az obszcenitás, a züllöttség semmiféle művészetnek sem lehet tárgya: a művészetek, az irodalom igazi tárgya csak az örök emberi, az örök szép ; „vannak az emberi életnek — írja Kutasy Elemér — bizonyos nyilvánulásai, amelyek a társadalom átalakításaitól függetlenek, függetlenek azért, mert az emberi létnek örök természeti bázisain épülnek fel, ezt az örök emberit — egészen absztráhálva a társadalom változó viszonyaitól — az irodalom és a művészet mindig kifejezte s mindig ki fogja fejezni“ — ilyen pl. a szeretet minden vonatkozásában; mily hathatósan jelenik meg pl. , az örök atyai szeretet Ugolino-ban, kit az éhség mármár vadállattá tesz s már-már fölfalja saját holt gyermekét, midőn a föltámadt szülői szeretet visszariasztja ettől a borzalmas tettől. Helyesen mutat rá Miklós Jenő Epilógus c. fejezetében, mi az igazság a modern irók műveiben, okulhat belőle minden ifjú; helyesen fejti meg, hogy pénzért imák, „mert írni kell s megint csak írni, Írni“ — „akik érzik, szenvedik az otthontalanság, unalom, a társadalomból való kiközösültség keserűségét“ a szerkesztőségek robot asztala mellett, vagy olcsó vendéglők s kávéházakban töltik idejűket, akik tehát csak az ottani s a kávéházak ablakán keresztül látható életet ismerik, akiknek az az élet, amit egymásba belebeszélnek ferde képzeletük szerint, vagy hazug dicsekvésből, így születnek azok az erotikus munkák, amelyek tartalmának igaztalan voltáról találóan Írja Miklós : „a szerelmet, oh szerelmet itt igazán legjobb a fal felé fordulni, mert ahhoz se ideje, se kedve, se pénze, se asszonya!“
