Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1915-05-09 / 19. szám

19. szám.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

149. oldal.

fizetésből leütötték az adott tandíjkárpótló államsegély összeget és az igy fennmaradó összeget egészítették ki a kántortanító szolgálati idejének megfelelő fokozat, illetve osztály szerinti illetményre. Példákkal illusztrálhatnám ezt. De ki-ki vizsgálja át a saját okmányait, vegye kezébe a főispán által okmányolt díjlevelet, a fizetéskiegészítést utalványozó miniszteri rendeletet; egy kis gondolkozás, tenyérnyi tintapapir, ujjamnyi fogolyplajbász igazolni fognak engemet. Én is ezekkel dolgoztam csendecskén s rájöttem a nyitjára nemcsak ennek, de még az ezek alapján teendőknek is.

Mert nem elég csak következtetnünk ezekből. Nem elég, hogy — igenis — van kántori javadalmazás és pedig minél nagyobb volt az eredeti javadalom, annál nagyobb összegű; hanem kell, hogy az egyházi hatóság, mielőtt akár jogos, akár jogtalan sirámokra kiterjesztené figyelmét, ezeket az előadtam dolgokat kellőképen megvizsgálja, annak esetleges pótlásáról és a preoráns tanítók az esetben való díjazásáról, ha kántori javadalmuk 500 koronát el nem ér, haladéktalanul gondoskodjék. Én nem vagyok miniszter és ez írásom nem rendelvény, de bátran Írtam le a „haladéktalanul gondoskodjék“ kifejezést, mert tudom, hogy egy helyes számvetés oly szükségletet fog mutatni, melyről gondoskodni jóakarattal azonnal lehet.

CSENDES FIGYELŐ.

BUTLERNÉ.

1828—1906.

FORDÍTOTTA: AEBERSOLD LEOPOLDINA.

(Folytatás)

1865-ben jelent meg Butlernénak legelső munkája Edinburgban — névtelenül. „Nox processit“ cimmel. A munka így kezdődött: „Ha Isten szivemben nagyobb részvétet oltott a szerencsétlennek egy bizonyos osztálya iránt, mint mások iránt, az bizonyára azért van, mer ezek olyan bűnösök, akik maguk is beismerik sülyedésüket és nem merik hinni, hogy ők még felemelkedhetnek“. Ez volt az első jajkiáltás leikéből és ezt még erősebben ismételte a „Before the dawn“ (A hajnal előtt) c. kis füzetében, mely amint Stead a „Pali Mall Gazette“ szerkesztője mondta, nézeteinek mélységére, meleg sympathiájára és prófétai ihletségére tekintve, páratlanul áll a XIX. század iratai között.

Mikor ez a mü megjelent, sokan egy új Szent Augusztinusznak, egy a bűn által igen lesúlytott léleknek a vallomásait vélték benne feltalálni. „Hozzátok jövök, mondja, hozzátok, kiknek vére megromlott a bűn miatt, hozzátok, kik a nyomornak és bűnnek legmélyebb fertőjébe sülyedtetek, s úgy beszélek hozzátok, mint velem egyenlő lelkekhez, nem mint alacsonyabbakhoz. Nem hiába ültem a sötétségben és a halálnak árnyékában, ismerem az emberi életet, de az isteni szeretetet is, hogy elmondhatom: ha bűneitek

még undokabbak lennének is, én akkor is szeretnélek benneteket“.

Ugyanezen év telén, Butler urat meghívták a Liverpooli kollégium igazgatójául s igy 1866 januáriusában már az egész Butler család Liverpoolban volt. Ez nagy változást jelentett Butlernéra nézve. Mivel férje és fiai a kollégiumban voltak, naphosszait egyedül volt, s magányában a bánat és a fájdalom újra erőt vett rajta. Az első hónapokban borzasztó sokat szenvedett. A zene, melyre pedig kiváló tehetsége volt, a művészetek, az olvasás, mind nem tudták felkelteni érdeklődését.

Ekkor ellentálhatatlan vágy vett erőt lelkében, hogy keressen az övénél nagyobb szenvedést, hogy keresse az őnála szerencsétlenebbek társaságát. Látta, hogy az lesz reá nézve a legjobb balzsam, ha az őnála szerencsétlenebbek társaságában él. De óhaja még nem öltött határozott alakot. Még nem tudott egyebet tenni, mint legbensőbb részvétét fejezi ki a szerencsétlenek iránt, mondván: „Értelek titeket, mert én is szenvedtem“.

Liverpoolban nyomorra találni épen nem volt nehéz, mert hisz a szegényházban magában 5000 nő lakott. Odament tehát Butlerné és segített nekik csepűt csinálni. Először csak nevettek rajta az asszonyok, mert gyengének tartották ilyen nehéz munkára gyenge újait, de szeretetreméltó modorával annyira megnyerte őket, hogy nemsokára egész csomó szegény nő ostromolta Butlerné házát.

Hát most mit tegyen ? Abban az időben még nem voltak olyan intézetek, ahová befogadták volna a társadalomból kitaszított szerencsétleneket és betegeket. Özvegy nővére segítségével Butlerné annyi elhagyatott fiatal leányt fogadott magához, amennyit csak el tudott helyezni egy száraz pincében és két padlás-szobában. De a dolog kényelmetlen volta miatt Butler úr kibérelte a szomszédos épületet, abban a reményben, hogy majd csak össze tudja gyűjteni az intézet felállításához szükséges összeget. Ez az intézet „A Nyugalom háza“ néven sokáig fennmaradt és később a gyógyíthatatlanok kórháza lett. Pár hónap múlva Butler úr és neje, több nemes lelkű liverpooli kereskedő által támogatva, Munkás otthont nyitottak az elhagyatott leányok számára, amelyet egy derék matróna igazi anyai szeretettel vezetett. Butlerné és nővére ezenkívül is gyakran meglátogatták a bűnös és beteg nőket, otthonukban vagy a kórházban.

Az első szerencsétlen, kit házába fogadott, ki nála is halt meg s akinek az életrajzát is megírta, Marion volt. Azóta még többen lehelték ki életüket karjai között, és a liverpooli temetőben egész sor kereszt jelzi a helyet, ahol védencei nyugosznak. A kórházak és bünbarlangok látogatásai alatt Butlerné úgy érezte, hogy megtalálta a vigasztalódás és enyhülés balzsamát a saját fájdalmai és szenvedései ellen. A legelvetemültebb bűnösöknek is meg tudta nyerni a bizalmát és szivét. Mint Stead mondja: „Győzött, mert szeretett; szeretett, mert szenvedett“. Csókjaival lecsendesítette az isten-