Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-02 / 18. szám
18. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 141. oldal. féle nagyheti elmélkedéseknek. Ágyhoz kötött szegény katonáink nagy lelki haszonnal olvasgatták a mesteri tollal, nemes egyszerűséggel és pásztori őszinteséggel megirt, szivből jött, szívhez szóló elmélkedéseket. Több hívem emlegette előttem hálával az iró nevét, aki nékik is, a kórház falai között is, felemelő, húsvéti áhítatot szerzett. . . . Gráczhoz közel több nagy orosz fogolytábor van. Saját vallásu katona-lelkészek mindegyikben gondoskodtak a husvét méltó megünnepléséről. Hát vájjon a mi szomorú fogságban kesergő véreinkkel törődött-e valaki ? Ha mi nem feledkezünk meg foglyaink lelki szükségletéről, talán jó lenne — alkalmas módon — ellenségeinket is figyelmeztetni, hogy ők se feledkezzenek meg a mienk leikéről. S erről eszembe jut egy másik kérdés : volt-e Przemyslben valaki, aki a hosszú hónapokon keresztül tartó, megpróbáltatásokkal teljes ostrom idején a mi nagyszámú, ott küzdő protestáns vallásu hőseink lelki sebeit kötözgette ? Erről nem olvastam semmit. Pedig jó lenne tudni. Graz, Leonhardt-str. 30. EÖRI SZABÓ DEZSŐ cs. és kir. ref. tábori lelkész. A PAPKÉPZÉS ÉS PAPNEVELÉS. ELŐADÓI ELŐTERJESZTÉS. KÉSZÍTETTE: NAGY KÁROLY THEOL. TANÁR. nagyarországi ref. egyház papképzésére, a kolozsvári félbenmaradt kísérlet után a debreczeni m. kir. tudományegyetemen szervezett ref. theol fakultás mélyebbre ható jelentőséggel bir, mint első tekintetre látszik. Nagy fordulópont ref. egyházunk felső oktatásának történetében épp úgy, mint ahogy hatalmas lépés a magyar állam közoktatásügyi politikájában. — Az állam közokt. politikájában hatalmas lépés nemcsak a felekezeti jogegyenlőség terén, hanem az irányban is, hogy — mellőzve a theoretikus vitákat a theologiai tudomány volta felől — az államhoz illő tartózkodással ugyan, de kifejezésre juttatta azt a készséget, hogy a nemzet valláserkölcsi nevelői azon hatalmas faktorának, melyet a papság képvisel, hajlandó alkalmat adni arra, hogy a tudományok egyetemének szolidaritásában és szabad versenyében edzze magát jövő hivatásának minél meggyőződésteljesebb betöltésére. Most még csak alkalmat ád erre s nem is könnyen és nem minden felekezetnek, hanem csak viszonyai által szabott korlátozással, annak, amelyik magára nézve is előnyt iát abban, ha papjai a tudományok szabad küzdőterén edződnek népnevelői és lelkipásztori jellemekké; de el kell jönni az időnek, amikor legalább anyagi támogatása ellenértékéül és feltételéül egyenesen meg fogja kívánni azt, hogy minden vallás és felekezet lelkipásztora, kire polgárai egy részének valláserkölcsi vezetését bizza, saját világ- és életnézletét a mindenkori kultúra s főleg tudományos élet hatásai alatt képezze ki, hogy a papság, — bármily felekezetű is — de komoly kulturtényezője legyen a nemzeti előhaladásnak s ne esetleg éppen gátja. Az állampolitika szempontjából tehát — ha valami végzetes, radikális amerikánizmus ki nem zökkenti az európai államokat s főleg hazánkat történelmi fejtődésének sínéiről — a fejlődésnek azon irányban kell haladnia, amely a papság tudományos képzését az egyetem felé irányítja. Ezzel az állami kultúrpolitikai irányzattal, melyet bizonyára támogatni fog a nemzetiségi kérdés kinövéseinek orvoslására irányzott hazafias törekvés is, minden messzibb tekintő egyházpolitikának számolnia kell. Bizonyára ez vezette az Egyet. Konventet is, kire az E. T.-ek (VI. t.-c. 120. §.) azt a kötelességet rója, hogy „egyházunk egész tanügyének összhangzatos fejlődését vezeti és irányozza“, mikor hivatkozott határozatával éppen a debreczeni egyetem ref. theol. fakultása felállítása alkalmából lelkészképzésünk és nevelésünk ügyét egyetemes szempontokból tudományos vita tárgyává téteti. A két új állami tudományegyetem felállítása ugyanis nem kedvez az akadémiai oktatásnak s úgy természetes, mint mesterséges úton sorvasztólag fog hatni arra s nem nehéz belátni, hogy nincs messze az idő, mikor egyházunk felső-oktatásügyének másik ágát, a jogakadémiai oktatásügyet is alapos revízió alá kell venni. Ám ez, ha később kezdődik is, idejében megérik. A lelkészképzés és nevelés kérdésének esetleges új rendezése azonban sokkal nehezebb kérdés, mert ebben az egyes kerületek különállása s jogosult érdekeinek kielégítése nehezebben megoldható. Nehezebben, de egyetemes szempontok magaslatára emelkedve, messzibb fekvő, magasabb célokat tartva szem előtt, kellő jóakarat és nagy körültekintés mellett, tán — mégis? Hogyan ? — arra, mi most csak tartózkodva teszünk egy pár félénk utalást e soraink folyamán. Ha és amikor a kérdés megérik a döntésre, akadnak bizonyára egyházunk bölcs vezetői között, kik megtalálják a lehető legcélravezetőbb utat és módokat. Mi most, inkább az érlelés célzatával, előbb arra kívánunk reámutatni, melyek közegyházunk szempontjából azok az indokok, amelyek e kérdést komoly tanulmányozásra érdemessé teszik. Talán nem bántjuk meg vele egyházunk köztudatát és önérzetét, ha magunk közt elismerjük, hogy dacára egyházkerületeink minden megfeszített áldozatkészségének, tanáraink buzgalmának s dacára annak, hogy a hazai összes testvérfelekezetek papképzésével a versenyt nyugodtan felveheti: mégis elmarad folyton fokozódó szükségletünk és ideáljaink mögött. Hisz ez a szent elégedetlenség a haladás biztosítéka. Egykori egyetemi rangú főiskoláink az idők haladtával s a viszonyok folyton fokozódott mostohaságai miatt, többé-kevésbbé kiestek a világ tudományos haladásának faktoraival való egyenrangú szerepből s lassanként s többségükben hol összezsugorodva, hol ismét fejlődgetve, mégis csak a vidéki akadémiák, másodrangu tudományos intézetek szakiskolai szerepére szorultak, melyeknek tudományos légköre is — egyes kiváltságos személyek és korok kivételétől eltekintve — azon mértékben lett
