Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-02 / 18. szám
Huszonhatodik évfolyam. 18. szám. Pápa, 1915 május 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. z eset Budapesten történt egyik nagy ünnepünkön, mikoratemplom zsúfolásig megtelt az Isten igéje után szomjuhozó hívekkel. Megható volt a kép s szinte buzdított a lélekből való imádkozásra, a szép prédikálásra. Nagy várakozással és szivbéli vágyakozással zengett föl a zsolozsma. Minden szem a szószékre tapadt, oda szárnyalt minden lélek, midőn megjelent rajta az illető paróchia segédlelkésze. Ám a nagy várakozást keserves, hideg zuhanyként ható kiábrándulás követte, midőn bántó, unott hangon fölolvasta az imádságot. Jött a prédikáció! Már a textust olyan hangon olvasta föl, hogy abból a közönség jóformán semmit sem értett. Aztán pózba vágta magát s zsebbedugott kézzel eldarált egy összefüggés nélkül való, rendszertelen beszédet, melyről még a legegyszerűbb ember is észrevette, hogy nem készült rá. Mindenki megütközött az eseten, amely — úgy látszik — nem az első volt. így panaszolja ezt el az Egyházi Értesítőben, a budapesti ref. egyházközség közlönyében egyik egyháztag, kinek állása és egyénisége, amint a szerkesztő megjegyzi, föltétien garancia a hir hitelessége mellett. Magával a szomorú esettel bővebben foglalkozni nem akarunk, a biró tisztjére sem vállalkozunk. Amazt megvizsgálja, ezt elvégzi majd az arra illetékes egyháztanács; de úgy érezzük, hogy a dolgot nekünk is szóvá kell tennünk, mert egyetértünk az Egyházi Értesítő érdemes szerkesztőjével, midőn a közleménnyel kapcsolatban azt mondja: „Amikor a közért dolgozunk, akkor nincs barát, rokon vagy kollegiálitás, csak az igazság s az egyház ügyének védelme mindenek fölött11. Ez a két nagy érdek: az igazság s az egyház ügyének a védelme késztet, hogy mi is megemlékezzünk az esetről. Sokat irtunk már az üres templomokról. Egész irodalma van a kérdésnek. Okát legtöbben a korszellemben, a hívők vallásos érzésének az elhalványodásában, meggyengülésében keresik és találják. Csak kevesen, nehány bátrabb s elszántabb ember mert rámutatni, hogy az üres templomokat nem egészen a hitbuzgóság hanyatlásának a rovására kell írnunk, hanem része van benne annak a körülménynek is, hogy a budapesti eset nem áll egyedül. Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a közönség ma is ragaszkodik ősei hitéhez. Ha nem ragaszkodnék hozzá, áldozatot sem hozna érte, pedig az új s megújított templomok, egyházi épületek, adományok fényes tanúbizonyságai annak a ma is élő áldozatkészségnek, melyből táplálkozik anyaszentegyházunk közel 400 esztendő óta. Ha itt-ott, mert nem mindenütt, mégis rendszeresen üresek a templomok, szálljunk magunkba s gondolkozzunk, nem magunk idézzük-e azt elő azzal, hogy únottan, kedv nélkül s bizony sokszor készületlenül prédikálunk. Mert, méltóztassék elhinni, nincs annál valami borzasztóbb, mint látni egy készületlen ember vergődését s nincs annál bosszantóbb, mint egy helyen ülni egy óráig s hallgatni anélkül, hogy egy összefüggő mondatot, egy okos szót hallanánk. Ha a tanuló nem készül s nem tudja a leckét: megbukik, ő maga vallja kárát. De ha a lelkész nem készül, egy szent ügy bukik el: az egyház!.... NEM KÉSZÜLT!
