Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-22 / 8. szám
8. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 63. oldal. hull értünk könnye. Láttam ajkait hidegen összeszorítva. Többé nem szólnak hozzánk szelíden, mint amikor élt. Többé nem halljuk csengeni édes szavait. Este már nem hangzik a zsoltár: „Könnyhullatásim énnékem, kenyerem éjjel-nappal". Keze imára kulcsolva, megmerevedve hidegen, fehéren. Pedig milyen pirosak voltak a dologtól, amellyel mi értünk fáradozott. Szíve, amely érettünk dobogott, most csendes volt, mint a megállóit óramű. Vele elnémult agya is, mely annyi haditervet készített a mindennapi kenyérért való emberfeletti küzdelemben. És van-e közöttünk valaki, akinek lelkében fel nem merültek ezek a gondolatok, mikor szeretett halottja koporsójánál állott, mikor tudta, hogy a harang szava az ö halottjának szól ? Mily üresnek, elhagyottnak találta a házat, amikor a temetésről vissza jött ? Nem az fájt, hogy ő, a kedves halott, immár a földé, amelyből vétetett, hanem az a rémítő gondolat, hogy nem látjuk soha többé, hogy nem a mienk soha többé. Az ő élete már csak emlék, de amiből soha valóság, földi, anyagi értelemben vett valóság nem lesz. Rettegünk az elmúlás gondolatától, mely bennünket is előbb-utóbb ulolér. Borzadunk attól, hogy át kell lépnünk az élet kapuját, de nem gondolunk arra, hogy aminek kezdete volt, annak vége is kell, hogy legyen. De miért van ez így ? E kérdésre csak egy a felelet, amit a biblia és talán minden egyház is tanít, azért, mert senki tovább nem kiséri az ő kedves halottját a sírnál. Kimegy a temetőbe, sőt kegyes jámbor lelkek azontúl is gyakran felkeresik az ő szeretett kedveseik sirhal mát. Koszorút is visznek rá. Leborulnak és könnyeikkel öntözik a rideg halmokat. De nem jut eszébe egynek sem, hogy szeretett halottjának útját a sírok porán túl követte volna, hogy arra gondolt volna, hogy az én kedvesemnek csak a testét hántoltuk el itt, de az isteni szikra, amely azt a testet éltette, nem semmisülhetett meg, nem vegyülhetett össze a porral. Magányos éjszakákon én is tűnődtem ezen. Egyszer tépelődő lelkem arra az útra terelt, amely a temető porából a menyország kapujáig vezet. És ime megtaláltam ott mindazokat, akiket szerettem, akiket elsirattam s az elmúlásnak, a temetőnek átadtam. A lelkészek úgy magyarázzák, hogy ezt a hit világossága szülte. A természettudós talán kinevet e bizarr gondolatokért, de én megpróbálom magyarázni, hogy az élet és a halál két oly természetes dolog, mint a virágzás, gyümölcsérés. Ha valaki azt a kérdést állítaná fel, hogy hová jut az ember a halál után, én ezzel a kérdéssel felelnék rá: Hol volt az ember akkor, mielőtt megszületett? És ha erre a kérdésre megtudok felelni, megfejtettem az Élet és a Halál rejtelmes nagy titkát. Akkor tudtára ébredek annak, hogy sem a térben, sem az időben nincsen kezdet és nincsen vég. Azt mondja a biblia, hogy kezdetben teremté az Isten az embert. Hát ki mondja meg, hogy mikor volt ez a kezdet, hogy mennyi esztendővel kellene visszamennünk, hogy eljussunk arra az időre, amikor még a földön nem volt élőlény, mert az puszta és sötét volt ? Ki mondja meg, mikor támadt itt az első szikra, mely világosságot gyújtott? És amikor itt a földön megszületett az első ember, ki mondja meg, hogy más csillagon, mely hasonlatos a mienkhez, nem halt-e meg az utolsó ember ? S amikor majd a földön meghal az utolsó ember, nem akkor keletkezik-e egy új élet egy ismeretlen égitesten ? Úgy-e, ez az idő ? És mily parányi része ennek az időnek az emberi élet, amelyet évek szerint mérünk, amely időmérést mi magunk találtuk ki, épúgy, mint a testek mérésére a kilogrammot, a métermázsát, a litert, hektolitert, az ölet, a métert és centimétereket. Hát az ember életcélja kimerülne ebben a rövid életben ? Nem. Gourmont a szerelem fizikája című müvének második fejezetében azt mondja, hogy magának a végcélnak gondolata csak emberi illúzió. Nincs kezdet, nincs folytatás és nincs vég az okok sorozatában. Azt, ami van, okozta az, ami volt és annak, ami lesz, oka az, ami van. Sehol sem nyugvó, sem kiinduló pont nincsen. Ezt én is hiszem s ezt én úgy magyarázom, hogy mint nem tudom az időnek kezdetét és végét s nem tudom ennek a nagy mindenségnek kezdetét és végét, épúgy nem tudom az élet kezdetét és végét. Egy olyan nagy körnek kell lenni, amelyben összefut a kezdet és a vég. És így, ha valaki azt kérdené tőlem, hogy hol leszek a halálom után, azt mondom, hogy ott, ahol születésem előtt voltam. Jöttem az életre semmiből, megyek az életből semmibe. így tanítja ezt a Buddha-vallása, mely Nirvánának, a teljes és tökéletes megsemmisülésnek nevezi az állapotot, melybe a halál után kerül az ember. Csakhogy ez a felfogás nem tökéletes, mert semmiből soha nem lesz valami. Mikor a gyermek a világra jön, azt a testet már itt szedte magára a földön. Először az anyja közvetítésével, azután maga. De az Modern vallástudomány. Ä. vallásböleseiét és vallástörténelerq compendiuma. Irta Szelépyi Ödön dr. Ára 3 kor. 30 fill. Kapható :: Kis Tivadarnál, Pápán.
