Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-01 / 5. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1914. 40. oldal. az állami és társadalmi berendezkedés és az emberi természetnek szükségszerű korlátái egy-egy korban mindenkire nézve föltétlenül és egyformán kötelezők. Tudta, hogy az élet nem esztétika és nem tudomány in abstracto; tudta, hogy a szürke, gondterhes mindennap nem poézis és hogy a művészetek elveit nem lehet megtorlás nélkül az életre alkalmazni. Földi tartózkodásunkat a szükségszerűség és a kötelesség hű teljesítése szempontjából nézve, az embert csak a jóakarat és a komolyan végzett munka alapján értékelte. Szinte kár volt azért, hogy bölcs önmérséklete csak benne volt meg, de nem egyúttal korában is. Új generáció lépett a réginek helyébe, amely mit sem akart tudni nyugalmas csendről és méla rezignációról, hanem áttörve minden korláton, új világot kívánt magának teremteni, ha kell — a réginek romjain. A megifjodott Európa kíméletlen törtetése volt ez, — szabadságvágyának magasra csapó hullámai a despotizmus szirtfokain sem törtek meg. A rohamnak élén Németországban Heine állott, akiben a világfájdalom a költészet leikévé lön. Ha Goethe szívének hallgatást parancsolt, Heine rákiáltott, beszélj! ' A romantikusok korábban hiába törekedtek a katholikus középkor feltámasztásával az egyensúlyt és a harmóniát a lelkekben újra helyreállítani, fáradozásuknak meddőnek kellett maradnia, mert az emberiség sorsának kerekét ők sem csavarhatták vissza. Sőt az elkeseredés, amely sikertelen kísérletezésüket nyomon követte, még csak fokozta a kétségbeesést, az általános türelmetlenséget és a forró vágyakozást valami jobb és szabadabb élet után. Ehhez járult, hogy a francia forradalom reménytől és erőtől duzzadó, dicső korszakát a kiábrándulás és csüggedés szomorú napjai váltották fel. A nagy célok és az ideális törekvések mintha csak hiú ábrándok lettek volna; a filozófia és a felvilágosodás is hiába döngette a dogma és az orthodox elmaradottság várainak kapuit — minden támadás és erőlködés csak újabb sikertelenséget jelentett. A kultúra végnélküli munkássága mintha egészen hiábavaló, mintha csak Herkulesnek a hydrával való harca lett volna! „Nem volt semmi szent és közös cél, melyért lelkesedni és élni érdemes lett volna.“ Egyesek már az emberiség sorsának igazságos intézésében és célszerűségében is kételkedtek. Ennek a kornak volt Heine a gyermeke és így részese küzdelmeinek és szenvedéseinek; ő csak hangot adott a fájdalomnak, amelyet kora borús homlokáról leolvasott. Helyesen azért: nem Heine teremté a modern európai világfájdalmat, ellenkezően már készen találta, beléje született. Ámde Heine sem nevelésénél, sem gondolkodásimódjánál, még kevésbbé természetnél és véralkatánál fogva nem lehetett alkalmas az élet nagy kérdéseinek megoldására. Még e nemű legmélyebben szántó müve c a Romanzero is csak kétes értékű kísérlet. „Ein Narr wartet auf Antwort“, mondja egyszer, és gúnyos mosollyal ajkán, nyugodtan tovább sétál Páris utcáin. Cinikus könnyelműsége átsegítette az akadályokon. A vicc szuverénitása pedig, amely minden pillanatban rendelkezésére állott, annyira hatalmába kerítette, hogy olykor nemcsak a probléma fontossága, hanem saját meggyőződése fölé is helyezte ; egy szellemes ötletért feláldozta politikai hitvallását. Ilyenkor csak pózol és kacérkodik a tragikus eszmékkel; maga is érzi ezt, midőn magáról bevallja: „Ich kann meinen eigenen Schmerz nicht erzählen, ohne dassdie Sachekomisch ist.“ Ám azért mégis — mosolya, gúnykacaja sokszor csak ürügy és maszk, hogy abba fojtsa előtörő könyf nyeit. Humora, vicce pedig éppen azért oly találó, mert komoly és nem fontoskodó az alapja, belső ziláltságának, tompa kétségbeesésének élő bizonyítéka. Ha az emberi szív legbensőbb, legfinomabb érzéseit gúnyolja ki, valami szerencsétlen, belső kényszerűségből teszi. Két óriás vívott lelkében állandó harcot egymással. A forradalmi idők eszméiből táplálkozó ellentmondás démona, amely minden hagyományt lábbal tiport és az élet értékeit gúnyosan lekicsinyelve csak a mámornak élt, meg a költőnek — és Heine az volt a legjavából — mélyen elfalazott optimizmusa és ideális rajongása. Azért tehát, bárhogyan is Ítéljünk Heinéről, egyet el nem ismerni rövidlátás volna, hogy t. i. prózai müveiben csak úgy, mint költeményeiben sokszor leplezetlen őszinteséggel tárja fel korának vérző sebeit. „Warum schlept sich blutend, elend Unter Kreuzlast der Gerechte, Während glücklich als ein Sieger ? Trabt auf hohem Ross der Schlechte ? !“ . . . „Also fragen wir beständig, Bis man uns mit einer Handvoll Erde endlich stopft die Mäuler — Aber ist das eine Antwort ?“ Feleletet persze ő nem adhatott. Nyugtalanúl küzdő természete, tépelődő, magát emésztő lelke mit sem akart tudni csendes beketűrésről és nyárspolgárias megalkuvásról; Atta Troli költője nem tudott harc nélkül élni. Mint szegény Reviczky Gyulánk is : r ••••••••••••••sees STELCZER KAROLY ............... müasztalos, oltárépítő és femplctn-berendezési váltalata ! ßijö'r, Jíossuth £ajos utca 24-ik szám. □ fffofp.?.:.iff8.-. Szárnss elismerő nuilatkozat e téren készített kiváló munkálatokért. I______________
