Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-29 / 48. szám
Huszonötödik évfolyam. 48. szám. Pápa, 1914 november 29. DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. FÁJDALMAS ADVENT. H BÁRCSAK JÖNNE!! Mindenki tudja most, mit jelent várni, várni szívszorongva. Most az egyszer van mit várnunk. Az adventi üres napok megteltek várakozókkal. S bizony senkinek sem az a Krisztus kell, akinek erőszakkal puskát, kardot nyomnak kezébe, akik Krisztust szabják magukhoz, s nem magukat Krisztushoz. Bizony szivük mélyén újra azt a Krisztust várják az emberek, aki békességet hoz e világra. Most újra vele oldatjuk meg minden kínos problémánkat, újra csak az Ő vállaira rakja e világ keservét és igazát, nyomorúságát, bűneit, s megváltását. Újra van Adventje a világnak. Újra megérezte a lélek, hogy valahonnan kívülről kell valakinek jönni, mert önmagában nincs elég önfegyelmező, önmegtartó erő. Vár, mint még eddig soha. Most a mi adventünk jött el, melyet elfelejtünk ünnepelni, annyira fájdalmas az. Egyszerre ama bibliai alakká nőttünk, akikben eleven és fájdalmas volt a várakozás s melyet csak azért bir elhordozni az ember, mert érzi, hogy a menny titkait hordozza szivében, tehát önmagáénál nagyobb érdekek hordozására hívták el, vagy kényszerítették a viszonyok. Az üres adventek — melyekből hiányoztunk mi — megteltek mivelünk, mert mi is megteltükvárakozással. Hitvány lelkek filozófokká, hiú ócsárlók komolyakká s megértőkké, vértelen egyéniségek egyszerre számottevő tényezőkké nőttek, viszont a □F--------□ 0 3=C JÁN. 1.29. ÍME az istennek ama báránya, Ki ELVESZI A VILÁGNAK BŰNEIT. hit eddigi képviselői ingadozókká, avagy árnyéklelkekké soványodtak. S mind ez a várakozás miatt. Emberek, akik nem menekülhettek el — bár itthon maradtak — a háború elől, vagy gyáván nem vonultak vissza, vagy voltak olyan bátrak a dugábadőlt világnézetek felett megoldást keresni — máris mivé nőttek. S még mivé lehetnek!! ? Pedig még sötét van, még csak tapogat az ember, mégis másnak érzi már magát s másnak látja az embereket a hangjukról. Egyesek hangja még a régi; de ezek vagy szívtelenek, vagy élősdiek, s úgy érzi az ember, ezek lennének az eljövendő szabadító köntösének megosztói. Ebben a nagy várakozásban nemcsak a nagy bizonytalanságnak elosztását, nem is a nagy morzsoló teher könnyítését várjuk. Többet ennél. Most nemcsak a háború vérontása, nem is saját véreink veszélye, nem is önön életünk féltése a legsúlyosabb, de a szabadító kiléte és holléte kínozza lelkünket, azé a szabadítóé, aki ha eljönne, életünket adnánk, csak bizonyosságot hozzon, csak jöjjön, csak szabadítson. Olyan szabadító után sóvárgunk, akiben bízhatunk. Mi már bizonyosságot s nem kielégítést, keresünk, már eddig is annyit nőtt a sötétben lelkünk igénye, s már eddig is annyi a veszteségünk, hogy sem emberi bölcselkedéssel, sem kérlelhetetlen vasszigorral nem lehet letörni éles várakozásunkat. Mind ez eddig a modern háborús lélek szava, mely őszinteségénél fogva jogosult.
