Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-07-05 / 27. szám
Huszonötödik évfolyam. 27. szám. Pápa, 1914 julius 5. w r r AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő cimére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Üres templomok. Irta s a kaposvári lelkészí kör kutasí értekezletén előadta Keresztes Gyula kaposmérő-újlakí lelkész. —— Folytatás és vége. — És itt rányitok a zsidó-levél XIII. részének 7. versére: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról . . . kövessétek hitöket“. Nemcsak azoknak szól a figyelmeztetés, akiket Krisztus örvényén kell vezetnünk, de főképen nekünk, az: „Elöljárók“-nak. A lelkipásztor: „elöljáró“, nemcsak: „igehirdető“. Hogy töltötte és hogy tölti be ezen kettős hivatását: azon fordult és fordul meg minden. Sok igehirdető azt hiszi, hogy ő a legmagasabb szellemiség különleges képviselője s így eget verő tudományát, semmit el nem engedő alapossággal, igyekszik keresztül vinni minden beszédében s legtöbbször Isten igéje helyett egyebet, de mindig érdekes eszméket hirdet, annélkül azonban, hogy nagy tudományán ámuló hallgatói értelmi képességét mérlegelte volna. A lelkipásztornak tehát, mint igehirdetőnek, legelső tiszte: hallgatói értelmi képességének és erkölcsi becsének lehető legnagyobb fokú, minden irányban való emelése. E célból tegyen meg mindent, amit megtehet. Ne kerülje, de keresse hallgatóival az érintkezést s a mindennapi érintkezésében szeme előtt lebegjen hivatásának magasztos célja: a lelkek nemesítése. Ne igyekezzék, kétes érdemek örve alatt, prozelitákat csinálni, sokkal inkább: propagandát az evangéliumnak, a Krisztus ügyének. Az álcivilizáció büzhödt árjával bátran álljon szembe, legyen büszke hivatására, ne szégyelje azt. Ott vagyunk már, hogy az egyszerű földmives ember is az álműveltség külső zománcait fitogtatja s Isten nevének tiszteletteljes említése helyett „alászolgájá“-val tisztel meg. Úgy bizony! Az álmüveltség társadalmunk legalsó rétegébe is lenyujtotta polip-karjait, hogy letörülje a lélek him porát s az erények ragyogó szimbólumait szétzúzza. Az igehirdetőnek azért nem lehet zsebre dugott kézzel néznie azokat a legkisebb jelenségeket sem, melyek korunk istentagadó szellemére vezetnek vissza s a romlásnak indult néplélekből erednek; mert utolsó erkölcsi menedékétől, a vallás vigaszától, megfosztott emberi lélek: alkalmas forrásává lesz a különböző társadalmi problémáknak, melyek aztán aláássák — idővel — az egész gyülekezet életét is. Meg kell ismernünk a nép lelkét s meg kell hódítanunk abban a Krisztusnak, az eszményi keresztyénségnek, a jónak és nemesnek azt, ami, megnyilatkozásaiban, még ma is fölemelő s fenséges erejével bir: a nép lelkiismeretét. Ha ezt megnyertük a krisztusi ideálnak: megvetettük megingathatatlan alapját egy jövendő jobb, mondjuk: vallás-erkölcsös korszaknak. Melyben, bár nem spekulálnak anynyian a „ tözsdepapirokkal és rossz vasúti kötvényekkel“, mint napjainkban, a sivár lelkű fennhéjázok a mammon jármában; mégis kipusztulnának rothadásnak indult társadalmi életünkből : a sok haszontalanság és a még több henyeség. Mert hivatásunk elé legtöbb akadályt gördít az, az eléggé nem kárhoztatható, balvélemény, hogy: a vallás ellensége a nép javára