Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-21 / 25. szám
206. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1914. telenül eszembe jut, hogy mi az ember a természet csodás erőihez képest, nem tudom miért, de arra kell gondolnom, hogy ez a nagy, rohanó víztömeg, mely pár percnyi távolságra innen olyan nyugodtan folyik, valahogyan az emberi sorsra emlékeztet. Az élet is ügy ragadja magával az embert s mikor már ezer éles sziklához csapta, megtörte, tehetetlen ronccsá tette, a magasból letaszította, akkor hagyja csak nyugodtan, békén meghalni. De ezek nagyon szomorú gondolatok, elhagyom a hidat s én is a vígan ozsonnázó tömeg közé vegyülök. Kis pihenés után visszafelé megyünk. Most az egész utat gyalog tesszük meg egy keskeny kis ösvényen, keresztül az erdőn. Délre leérünk Füredre. Ebéd után ismét villamosra ülünk s Tátralomniczra megyünk. Alig pár perc múlva már megérkezünk s az egész telepen végig haladva, felmegyünk a Palota-szállóhoz. Előtte óriási tér van, innen a leggyönyörűbb kilátás nyílik. Egyik oldalról a hóval borított, égbenyúló, ködbevesző Lomniczi-csúcsot látjuk a maga zordon fenségében, míg a másik oldalon a nyájas, napsütötte Szepesi-fensík látható számtalan falujával. A Palota-szálló megtekintése után ismét villamoson térünk vissza Füredre. Most látjuk csak, hogy Ó-Tátrafüred határát egy hatalmas oszlopokon nyugvó ív jelöli, melyen csodálkozva olvassuk, hogy Ó-Tátrafüredet még 1797-ben alapították. Szinte hihetetlenül hangzik ez, ha látjuk a sok cifrán épült, modern villát, melyek a legnagyobb kényelemmel, villanyvilágítással, vízvezetékkel vannak ellátva. De amint letérünk a főútról, egyszerre előttünk áll egy régi-régi, egyszerű faház, melyről csakhamar kitűnik, hogy Ó-Tátrafüred legelső épülete volt. Apró ablakaival, mohos tetejével szinte félve húzódik meg a sötét fenyvesek alatt. Egészen besötétedett, a főúton egyenként gyúlnak ki az ívlámpák, bánatosan térünk nyugalnmra s a szívünk talán még jobban fáj, hogy el kell korán reggel hagynunk Füredet, mint mikor Csorbától búcsúztunk. Reggel korán indúl a villamos, mellyel a poprádi állomásig jutunk, hol már várnak a nagy, háromüléses kocsik, melyeken Dobsinára megyünk. A vonatról mindjárt a kocsikra ülünk s nagy jókedvvel, de még nagyobb kíváncsisággal indulunk a 4 óráig tartó útra. A vadregényes hegyi úton minden sziklát, minden patakot megcsodálunk. A vidámság mind nagyobb lesz, kacagunk, énekelünk, csak akkor csöndesedünk el egy kissé, ha faluba érünk. A tót gyerekek hangos rikoltozással futnak kocsink után, egyre nyújtogatják szurtos kezecskéiket élesen visítva az egyetlen magyar szót, melyet tudnak: „Kírem, kírem!“ Pénzt kérnek. Azért a nehány fillérért, melyet a kocsiból ledobnak az utazók, futnak 2—3 kilométert is. Szomorúság száll a szívembe, ahogy nézem a kocsi után futó, sápadt tót gyerekeket, mekkora lehet itt a nyomorúság . . . Néhol, a nagyobb kapaszkodóknál leszállunk a kocsiról és a rövidebb gyalogúton, az erdőn keresztül megyünk a kocsik elé. Észre se vesszük, hogy az ég elsötétül, lassan, csendesen megered az eső, mire a vendéglő előtt leszállunk, már teljes erővel zúdul alá. Alig félóra múlva, mikor a barlanghoz megyünk, már süt a nap, nyoma is alig van az esőnek. Egy csoportban, élénk kíváncsisággal lépünk a villannyal világított jégbarlangba. A lábunk alatt jég, fejünk felett apró, csillogó kristály ócskákkal bevont mennyezet. Elhaladunk az óriási, megfagyott vízesés mellett, egyegy csodás alakzatnál önkéntelenül feltörő kiáltással fejezzük ki tetszésünket. Majd a nagyterembe érünk, hol egy oltárhoz hasonló jégtömb van. A vezető magnéziummal világítja meg. A tetszés és csodálat morajától visszhangzik a terem. Már ismét felfelé megyünk, csakhamar kiérünk a napfényes hegyoldalra. Mélyet, nagyot lélegzem s eszembe jutnak azok a szegény emberek, kik életüknek java részét a hegyek mélyében töltik. Mégis csak szebb a napsugaras, virágos mező, a madárdalos erdő. Sietve ebédelünk s újra jókedvűen indulunk Felka felé, hol az éjszakát töltjük. Bármilyen hangos is a jókedvünk, szívünk mélyén már ott a bánat is. Ez az utolsó nap, holnap már megyünk haza. Búcsúzunk a havas csúcsoktól, a sötét fenyvesektől, elbúcsúzunk a susogó kis pataktól, melyen keresztül visz útunk. Ki tudja, jövünk-e, jöhetünk-e még valaha ide ? Lassan beesteledik s mi már Felkán vagyunk. Kocsink megáll a Turista-telep előtt, pár perc múlva már megyünk vacsorázni a telep kis vendéglőjébe. Vacsora után megszólal a pianinó, mely eddig szerényen, némán állt a sarokban. Egyik nóta a másikat követi, valahogy jól esik így együtt lenni, utoljára a nagy hegyek alján. Reggel már robog a gyorsvonat, visz bennünket a Hernád bájos völgyén keresztül Kassa felé, hol pár órát kell várnunk a vonatunkra, ezt az időt arra használjuk, hogy megnézzük a múzeumot s hogy elzarándokoljunk a nagy kuruc fejedelem, II. Rákóczi Ferenc sírjához. Itt az indulás ideje. Újra vonatra ülünk s a P STELCZER KAROLY ****************** müasztalos, oltárépítő és templom-berendezési vállalata •*•»••••••••••«••• Sy őr, JCossuth £ajos utca 24-ik szám. □ Won: 573. .............. Számos elismerő nyilatkozat e téren készített kiváló munkálatokért. .......................
