Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-11 / 2. szám
2. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 15. oldal „Die Welt ist aussen lieblich, grün, veiss und rot, Doch innen schwarzen Farbe, finster wie der Tod.“ Panaszolja Walther von der Vogelweide; Hartmann pedig egyáltalában nem sajnálja itthagyni e szomorú világot: „Um diese Welt es nimmer mich gereut, Denn ihre grösste Lieb’ ist Herzeleid, Ihr schönster Lehn ist bitt’re Not, Ihr langes Leben ist ein jäher Tod. Denn nichts gewisses hat das Menschenherz, Als heute Lust und morgen Schmerz. . .. Denn unser ganzes Leben, unsre Jugend Ist nur ein Nebel, nur ein Staub, Und unser Glück, es zittert wie das Laub.“ De hát honnan e nagy búskomorság a középfelnémet klasszikus kor ezen egyébként harmonikus életű lantosainál ? Onnan és azért, mert a keresztyénség alapjában nem volt igaz, tevékeny élet. Fáradt volt, színtelen, szenvtelen, beteges és lemondó; megfakult virága sötét cellák dohos levegőjének. Önmaga ásta meg magának sírját, mivelhogy sivárnak és üresnek tartván a földi létet, gyarlónak és lealázónak a testet és örök bűnfészeknek az egész világot, mindig csak elfordúlt tőle, hogy a szenvedést, az önkínzást és az aszkézist hirdesse és csupán abban találja örömét.1 A keresztyénség eredetien oly barátságos, meleg, finom mosolygásé arculata aszkétikus rémképpé torzúlt. Nem a Megváltó szelíd és megbocsátó arckifejezését, hanem a zsarnok papság boszúálló vonásait tükrözte. És — egész ellentétben a görög világnézettel — az életnek a célját nagyon is az életen kívül kereste. Csak így lehetett alapja annak a búsongó és komor világfelfogásnak, amely sok tekintetben közeli rokona a modern kételkedők pesszimizmusának. Ám az ősi tűz tovább lobogott a hamu alatt. Ádám népe akkor sem tagadhatta meg magát: nem lehetett meghazudtolni a szívét. A középkori ember lelke mélyén ott élt a földi boldogság és megelégedettség után való kiolthatatlan vágy; emésztő sóvárgása azonban mindig szemben találja magát az egyház dogmáival és az életnek állítólagos utolsó céljával. Ragyogásra, fényre, napra áhítozott az ember, a pap meg szomorúan pislogó oltári mécsest adott érte cserébe. Szomorú, szívtépő dilemma fejlődött ki ebből az ellentétből. És a nagy lelki tusában a keresztyénség két pártra szakadt. A tömeg — mint mindig — hódolt szenvedé-1 A misztikusok tana: „az embernek ne legyen akarata, vetkőzzék ki egészen személyes létezésének érzetéből, merüljön el az isteni malasztba és szemlélet meg ima által siettesse azon idő elérkezését, amikor a lélek Istennel újból egyesülhet.“ lyének, vére forró óhajának, aztán mint Moliére Tartüffje valahogyan megalkudott, kiegyezett az éggel. De a nemesebb és mélyebb kedélyek nem adhatták olyan olcsón. Nem bírtak oly könnyen választani és dönteni. És habozó kételkedésük csak további önkínzásnak, nyugtalanságnak és kínos sóvárgásnak lett szülőanyja. Minden hiú és hiábavaló e földön, kiáltott fel keservében a prédikátor, és éppen úgy nyilatkozik a középkor naiv hitű és tépett szívű vándora is. A középkor orthodoxiája és aszkétizinusa tehát csak azt eredményezte, amit Izráel népének kétségbeesése, és — ami szinte csodálatos — ugyanazt, amit a múlt század kiáltó hitetlensége. De mégis érthető. „A középkor híthű fiának túlsókat kellett néznie a napba, nemcsoda hát, ha a földre fordítva tekintetét csak fekete foltot látott.“ Azt hiszem, már e futólagos áttekintés és a nehány idézett példa is bizonyítja, hogy a világfájdalom nem terméke a modern kornak. Oly régi talán, mint az emberiség, mintha valami örök fájdalom rezegne végig az emberiség történetén, bárha a költészetben újabb időkig csak bátortalanúl és szórványosan jelentkezik. A klasszikus ókor a küzdő embernek meleg otthont itt a földön teremtve, kibékítette azt sorsával, a középkor legnagyobb hatalma: az egyház pedig rátéve kezét a nyugtalanul dobogó szívre, az égre mutatott és a keresztyénség nagy része elhallgatott. — Vége. — ISTEN ORSZÁGA. IRTA TOPA JÓZSEF. Pihen a karaván, — tevéik hevernek. Joppé nagy piacán cserevásárt űznek. Lerakva a földre elefántcsont, szőnyeg, — A kalmárok vérmes reményeket szőnek. — Ott van Kelet érce, drága fűszerszáma, Alkú- s kínálásnak se szeri, se száma! Ott van — egyebek közt — egy pompás drágagyöngy, A legtöbb szemében haszontalan göröngy: Csak egy ember tudja az egész vásárban, Hogy azzal az összes nem ér fel az árban ! Megvenné, — kevés rá áruja, tevéi ; S amennyi pénze van, mind érte Ígéri, Eladja ott helyben földjeit és házát, Szép olajfás kertjét, — minden rabszolgáját; Pénzzé teszi érte nem csekély vagyonát: De övé lett a gyöngy, — lefizette az árt! . . . Ifj. Stern Lipót Pápa , Kossuth-Lajos-utca 25. sz. Mindennemű kézimunka-, hímzési előnyomda-, rövidáru-, csipke-, szalag- és divatcikkek raktára. — Elvállal mindenféle templomi arany-, ezüst- s selyem díszmunkát, valamint fehér hímzésekéi és kelengyék elkészítését. — Lelkiismeretes kiszolgálási
