Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-19 / 16. szám
16. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 129. oldal. De nekünk a jövő kell. Ők ebben már nem dolgozhatnak. Nekünk a jövő kell, melyet nem a múltra, de a jelenre akarunk felépíteni, miután a jelen már felépült a múlton. S az öregek szemei reménykedve csilloghatnak, mikor látják, hogy az ifjúság, mely magában rejti a jövő kincseit, reményeit, megmozdult. Élni, tehát cselekedni akar. Azt akarja, hogy a világ csakugyan az övé legyen, ő maga teremtette azt magának s ne úgy pottyanjon oda — akárhova. Mi nagyon hajlandók vagyunk arra, hogy rugódozzunk ilyen törekvések ellen. Megértjük talán a cél helyességét, elfogadjuk talán körmönfont, erőszakosan kitervezett megszorításokkal az eszköz hathatós voltát, mégis, mégis: — nem veszi be a mi gyomrunk. Miért? Az igazság az, hogy nem akarjuk. Nem akarjuk megpróbálni s ítéletet mondunk tudatlanúl kihallgatás és az akták áttanulmányozása nélkül. A levegőbe beszélünk s ujjúnkból szopva, amit mondunk, kijelentjük, hogy e mozgalmak egyházellenesek. Kétségkívül meg van ennek a felfogásnak történeti és pszichológiai alapja, bár logika sehogy sincs benne. A külföldi szabadabb szervezetű egyházakban, melyek nem vették körül magukat a valamikor élettől duzzadó hagyományokból idők folyamán tétlenség folytán felnövekedett elfogúlt formalizmus ódon kőfalaival, hanem nyitva állottak a korszerű eszmék és alakulatok, a haladás változatos, élénk áramai előtt, az újabb időkben megszámlálhatatlan keresztyén jótékony, evangelizáló s a szeretet munkáit gyakorló egyesület alakult az egyház által segítve, mint annak eszközei, munkás, tevékeny szervei. Még a magyar lutheránus egyház szervezete is könnyen befogadja ezeket. A francia és svájci protestáns egyházak életműködése pedig úgyszólván teljesen ilyen társulatok kezében van letéve. Nálunk, kik pedig éppen innét kölcsönöztünk legtöbbet kálvinistaságunk organikus testbe öntéséhez, csodálatosképen egész máskép alakult a helyzet. Mi azt hirdetjük, hogy az egyház maga az a társulat, melynek kellene gyakorolni a testvériség munkáját. Azért van a lelkész s mellette a presbiterek, hogy ne csak az ige prédikálása, a sákramentumok kiszolgálása, de a keresztyén szeretet munkáinak betöltése által is elősegítsük Isten országát s az egyház tagjainak lelki és anyagi jólétét. A szükségletek rendkívüli megnövekedése, a munkának intenzívebbé, eredményesebbé tétele, a munka áldásainak több munkás és több felsegített által való élvezhetése oly erős argumentumok voltak a haladás előtt nem behunyt szemekkel álló külföldi protestáns egyházak előtt, hogy a munka terhének jórészét irigység és mellékgondolat nélkül átengedték a szabadon alakult, vagy az egyházak által alakított egyesületeknek. Egyházunk önmagának követeli a munkát. Helyes. Talán igaza van. De a gyakorlati élet igazolja-e ez elv életrevalóságát ? Meg van-e a gyakorlatban az, amit már elvileg is elfeledtünk, ami már csak öntudatlanul, mint mások munkája ellen rugódozó ösztön nyilvánúl meg bennük ? Áll-e nálunk az egyházak tevékenysége másból is, mint templomi prédikálásból, sákramentumok kiszolgáltatásából és egyházi agyonközigazgatásból ? Elmondhatjuk-e: „semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem néktek és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként?“ (Csel. XX. 20). Beszélhetünk-e a mi bizonyságtételünkről ? Milyen különösen is hangzik ez előttünk. íme, ide vezet az elvek vaskalapos körülsáncolása, de azért a gyakorlatban szegreakasztása. Az emberiség külső fejlődése hihetetlen, szédületes magaslatban jár. Aminek ezzel párhuzamban kellett volna haladni : a belső, szinte elsatnyulóban van. Innét a sok ellentét, innét a sok egyéni és társadalmi meghasonlás. A ‘kultúra hasznos eredményei a belső fejlrdés hiánya miatt helytelen célokra fordíttatnak. Belső fejlődést hangoztatnak az evangelizáló mozgalmak, belső felődést a legtökéletesebb lénnyel, a teljes belső életet élő személyiséggel való közvetlen, intim, teljes egybeforrást célzó összekapcsolódás által. Ez szokatlan mi előttünk. Ezt nem akarjuk befogadni. Megint a külsőségekbe kapaszkodunk. Ez már annyira természetünkké vált. Ezért támadunk mi, akik nem dolgozunk, azokra, akik munkálkodni akarnak. Ezért mondjuk ki, hogy rosszat akarnak, pedig azt sem tudjuk, nem akarjuk tudni, hogy mit akarnak. Gondoljuk csak meg, hogy a történeti és pszichológiai tények micsoda következetlenséget vezettek be észjárásunkba. Avagy micsoda jogon hirdetjük, hogy az egyház élő organizmusának ártalmára van bármily olyan organizáció, mely az egységes organizmuson belül annak életszervéül szolgál? Miért dobjunk ki a nagy egység testéből egy életfunkciót, egy a fejlődést elősegítő szervet, egy önkéntes szervezetet, mikor az a nagy egységbe buzgó munkálkodás folytán össze-A szegénység oka és gyógyszere. Henry George könyve: föladás és szegénység. Ez a könyv lázba hozta a müveit külföldet. Már mint kipróbált, diadalmas munka jön hozzánk s millió és millió ember olvasta már, mire magyarul megjelenhetett. Az 572 oldalas könyv bekötve szép C) és tartós vászonkötésben csak ds korona. Lebilincselő és érdekfeszítő új könyv! Oláh Gábor: Szegény mnggaro((. Ez a két kötetes regény az újabbkori Magyarország belső, lelki életét festi. Parányiságunk lélekvesztöjének Isten-kisértö útja a nagy fajok óceánján. A magyarság Don Quijote-i szélmalomharcának gyásza és furcsasága. A huszadik század regénye. El A két vaskos kötet ára nyolc korona. Kaphatók ezek és bárhol hirdetett könyvek Kis Tivadar könyvkereskedésében Pápán, F2tfzca
