Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-23 / 12. szám
92. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1913. Mily irtóztató kép! Kik ezek a szolgák ? Mi bűnt tettek, hogy a halálba hajszolják? Az a tisztes öreg, minden tagja reszket, Miért hordozza e borzasztó keresztet ? Ez az Úr szolgája, öreg prédikátor, Mint egy pátriárka, hithű, igaz, bátor. Köszönheti, hogy még nem törték kerékbe, Az igét hirdette, ez volt szörnyű vétke. Egy viharos éjjel a házába törtek, Híveit, családját nem is látta többet. S az a sápadt ifjú, aki ott sóhajtván Istent és házáját emlegeti ajkán? Az új hitnek papja, ifjú felesége Nem lát be utána a hajófenékbe. Mert az örök Istent ő máshol találja, Hóhérkézre adták; elnyelte a gálya. És ez itt sorba mind megcsúfolt eretnek, Kik engemet, látod, igazán szeretnek. Felvették keresztem s habár roskadoznak, De nincsen hatalma rajtuk a gonosznak. Óh, csak figyelj rájuk, mily büszkén dicsérnek, Mikor vagy száz ajkon csendül meg az ének, Előbb halkan, majd mint trombita harsogva; Óh ! Te benned bíztunk eleitől fogva. Érzed-e bűbáját ennek az új dalnak, Mellyel a rabszolgák bátran meg is halnak. Minden korbácsütést, mely vállukat éri, E bús ének szelíd akkordja kiséri. Lelkűk mélyén csodás, nagy varázsát érzik, Hogy el is felejtik: kezük, lábuk vérzik. Még a haldokló is szent önkívületben Zengi: Erős várunk minékünk az Isten. Keresztemet hordják s engemet dicsérnek. Nincs egy panasz-szavuk, egyedül az ének, Melynek szárnyán lelkűk száll, száll fel magasra, Közelebb az Úrhoz, hogy az meghallgassa. És az Isten hallja sínylődő szolgáit, Szabadúlást rendel, amit lelkűk áhít. Ruyter admirális, az Úr mondja néked, Vergődő raboknak te vigy segítséget. Ébred a tengernagy! Mily borzasztó álom! Szegény rabszolgákat hol s merre találom? Hol rejti a hajó feneketlen mélye? Állom a parancsot, de ki visz feléje? Indúl a hajóhad nagy ösvényt hasítván, Áll az admirális zászlós hajó hidján. Mélyen belenéz a távol nagy ködébe, A gondolatában az Úr Jézus képe. És mig lelke töpreng: az a gálya hol van, Nagy fekete hajó tűn fel a távolban. Adja a parancsot: Ágyukhoz legények! Egyszerre megcsendül a jól ismert ének: Előbb halkan, majd mint trombita harsogva: Óh, Te benned bíztunk eleitől fogva. Csak bízzatok! Az Úr meghallgatott máris: Jöttem értetek én, Ruyter admirális, Dr. Kersék János, a lévai egyház főgondnoka. „A drága vezérkönyv.“ (Folytatás.) Ezek után áttérek vezérkönyvem érintő megjegyzéseire ; de nem mintha szükségét érezném annak, hogy a munkát az ő támadásaival szemben védjem, hanem azért, hogy az a nagy tudás, amelyet ő oly hangsúlyozottan vindikál magának s a tagadásba vett animozitás kitűnjék. Hogy Wundtot, Rheint s más külföldi és magyar pedagógus műveit nem értette meg, azon még nem csodálkozom, hiszen sok ember van, aki olvas, de nem tudja, hogy mit; de hogy az én szerény munkám sem érti, ez már igazán meglepő, ezen már nagyon csodálkozom, pedig én mindig az egyszerűségre és világosságra törekedtem. Itt legföljebb az a bűnöm, hogy Ladányira nem gondoltam1 Ladányi a lényegest, a modern didaktikai elmélet és metodikai eljárás kvalitatív és kvantitatív alkalmazását nem is érinti. Ehhez vagy nem ért, vagy itt érvényesíti hallgatagon nagy olvasottságát. De ez esetben miért tartja a munkát nem használhatónak? Vizsgáljuk hát röviden kifogásait. A formális fokozatok szerint való teljes kidolgozásra tett megjegyzéseinél vezérkönyvem elején lévő szakjelentésem erre vonatkozó sorait akarja szembeállítani az ő pályamunkájának bírálásánál vallott nézeteimmel (cikkező szerint e bírálatom csak most került véletlenül a kezébe. Most ? ?!!) Bárki olvassa át azokat, a kettőben teljes kongruenciát talál. Hogy ő a formális fokozatok keretén belől nem tud érvényesülni, Ifj. Stern Lipót Pápa , Kossuth-Lajos-utca 25. sz. Mindennemű kézimunka-, himzési előnyomda-, rövidárú-, csipke-, szalag- és divatcikkek raktára. — Elvállal mindenféle templomi arany-, ezüst- s selyem díszmunkát, valamint fehér hímzésekéi és kelengyék elkészítését. — Lelkiismeretes kiszolgálás!
