Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-03-16 / 11. szám
82. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1913. Az egyházi fegyelemrőL (Folytatás.) II. íme, Nagytiszteletü Értekezlet! Kedves Lelkésztársak ! ezek volnának főbb vonásai a Kálvin-féle egyházfegyelemnek, melynek felújításától várják a mi egyházmegyénk vezető emberei a laza egyházi élet megújhodását.* Mert, hogy laza, tények bizonyítják. Igaz, hogy külsőleg tekintve, nem tűnik fel előttünk vigasztalannak egyházunk képe. Aki csupán az egyházi gyyülések jegyzőkönyveiből akarna a hitéletről tájékozódni, annak lelkét még meg is nyugtathatná az egyházi életnek a jegyzőkönyvi tudósítások nyomán összeállítható képe.** Arról ugyanis, hogy hol folynak szépen, rendesen az egyházi dolgok, elismerőleg nyilatkoznak mindig a gyűlési jegyzőkönyvek. De ki tudná a gyűlési tudósításokból megállapítani, hol s hány helyen folynak az egyház dolgai ellenkezőleg? ... Mert hát mire való volna dolgainknak a tarkáját is fitogtatni ?! . . . Pedig tán helyes Ítélet megállapítása szempontjából az Ítélet tárgyát nem csupán egy oldalról kellene ismernünk. „Arról lelkiismeretesen beszámolnak jegyzőkönyveink, hogy megtartatnak itt is, ott is a rendes istenitiszteletek, de hogy a gyülekezet hányadrésze van jelen ? arról már nem szólnak; behajtják, ha kell, végrehajtással is az adót s egyéb egyházi és iskolai járandóságokat ; a házaspárok nem mulasztják el az egyházi áldás kikérését, sem újszölött kisdedeik megkereszteltetését, vagy halottaik egyházi eltemettetését; kitérések nem igen fordúlnak elő . . . Szóval, rendjén megy minden. Még a római pápa is meg lehetne vele elégedve. Mennyivel inkább megelégszünk vele mi. Minden kálvinista pap a maga gyülekezetével. Másnak meg mi köze hozzá? Mit is háborgatnak azok, kik valamely külföldies szellőtől meglegyintve, akár (— a mai racinonalista világfelfogáshoz nem illő —) jámbor „kegyeskedésüknél“, akár „izgága természetüknél“ fogva mindenáron újítani akarnak?!“*** „Mintha bizony más célt akarnánk kitűzni az eddigi cél: „az egyháziasság“ és az „egyházhoz tartozás érzetének növelése“ helyett (mely célt pedig leg* Csakugyan ettől várják ? És csakugyan a vezető emberek várják? Szinte bajos elhinni, mert a vezető emberek mindenütt „tapintatosak és szelídek“ szoktak lenni, egész a — jaj, majdnem rosszat mondtam, egész a — nem mondom meg meddig; találja ki kedves öcsém. Szerkesztő. ** Hát még mennyire megnyugodhatik, ha az esperesi és a püspöki jelentéseket olvassa csak. A jegyzőkönyvek még itt-ott elárulják, hogy baj van ! Szerkesztő. *** Lásd a Kis Tükör 1907. évfolyama 19-ik számában Takaró Géza budapest-kőbányai ref. lelkésznek „A mi rendtartásunk“ című cikkét, melyben ügyes vonásokkal és sok igazsággal rajzolja a magyar ref. egyházi életnek képét s melyet éppen ezért szerény dolgozatom készítésénél jónak ítéltem a fölhasználásra. jobbjaink is csak helyeselni tudnak !) Hát hisz célnak szép ez is. De nem ez az egyedüli és főcélja a mi gyülekezeti munkásságunknak. Aztán meg az egyházhoz tartozás érzetét is kik növelik inkább? Tán azok, kik templomi szószékeinről dörögnek a más vallásuak ellen s lehordják őket? azokat pedig, kik el akarják hagyni egyházunkat, vagy odaígérik születendő gyermekeiket, kemény szavakkal korholják?... Nem!“ * Bizonnyal nem ez az eljárás a lélekmentő. Hanem az az eljárás, mellyel a nagy Pál apostol egyebek közt a kolosséi gyülekezet példás rendjét is megteremtette ; mely gyülekezeti rend az apostol távollétében is mintaszerű volt olyannyira, hogy a kolossébeliekhez írott levelében is a legnagyobb elismerés hangján emlékezik arról: „Örülök — úgymond —, látván a ti rendtartásokat“. (Kol. 25.) S miféle rendtartás lehetett az a kolosséi, mely az apostol lelkét annyira örömre hangolja ? „Figyeljük meg ezt a szót az eredeti szövegben. A görög bibliában ezt találjuk a megfelelő helyen : végig. Magyarúl tulajdonképpen katonai sort, hadi rendet jelent valami jól fegyelmezett regimentben, amely olyan személyekből áll, kiknek mindegyike meghajol a kiadott parancs előtt s a vezető szavára azonnal mozdúl és cselekeszik és pedig egész természetesen, a kényszerítés legkisebb jele nélkül. Nem úgy állanak ezek a parancsolóhoz, mint szolga az urához, vagy a fogoly a börtönőrhöz, hanem ; mint tagok a főhöz (vagy mint gyermekek az édes atyához.) Amit a fő (az atya) akar, azt cselekszik a tagok (a gyermekek).“ ** Nem vesszük-e észre, hogy ugyanaz a rend ez, mit Kálvin is óhajt a keresztyén egyházban, mit az ő vasfegyelme meg is teremtett a genfi gyülekezetben? S erre a rendre, erre a vasfegyelemre volna szüksége a mi laza gyülekezeti életünknek is, mondják egyházunk aggódó jobbjai. De miként valósítható meg ez napjainkban ? Ez a főfontosságú kérdés. Mert csak úgy egyszeribe ráhúzni a mi nyakas magyar népünkre a kálvini vasfegyelmet, mint a csizmát a sámfára, ez lehetetlen. De megvalósíthatjuk az apostol eljárásával, ki az általa teremtett gyülekezeti xá'^ig létrejöttének titkát felfedi előttünk, mikor az efezusi gyülekezet véneitől szívrehatóan búcsúzva, emlékezteti őket a lelkek megmentése körül végzett munkáira és így szól: „Emlékezzetek meg arról, hogy én három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindegyiteket“. (Csel. 2031.) Mindegyiteket! . . Tehát sikerének titka a lelkeknek ama nagy szerelme, mely mindenkiben örökösét látja s addig nem nyugszik, mígnem istenes intelmeivel — könnyhullatások árán is — mindegyiknek szívéhez férkőzhetne, őket Isten országa számára meg nem nyeri. Gyönyörűséges pél* Lásd az előbbi jegyzetet. ** Lásd Takaró Géza említett cikkét.
