Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-29 / 26. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 26. szám. Pápa, 1913 junius 29. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Egyházunk és a Heídelbergí Káté. 1563—1913. A Heidelbergi Káté 350-éves múltját jelenti ez a két szám. Tehát 350-éves jubileumi esztendő a folyó év, melyet igyekeznek is megünnepelni mindenütt, ahol reformátusok vannak. Dehát nem-e csakugyan múltja van már csak a Heidelbergi Káténak: jelene és jövője pedig semmi, legföljebb annyi, mely könnyen elfér a theológiai tankönyvek lapjain, vagy talán még a templomi délutáni istenitiszteletek egyhangú, csöndes keretében? Ki beszél ma a Heidelbergi Kátéról és ha akad, aki róla beszél, akad-e olyan is, akit ez a beszéd érdekel, amikor református egyházunk kebelében is nyíltan hangoztatott jelszó, hogy a dogmák kora lejárt, ezek csak az egyes felekezetek között levő ellentétek kiélesítésére jók; de az életteljes hit szempontjából semmi értékük sincs? Erről lehetne vitatkozni, azonban e vitatkozásnak sem lenne semmi haszna a hitélet szempontjából. Próbáljuk meghatározni helyét, szerepét, célját, jelentőségét egy ilyen szimbolikus könyvnek, milyen a Heidelbergi Káté is. Sajnos, a Krisztus tanításait, bármily világosak, egyszerűek is azok, nemhogy életükkel, de még elméletükkel sem mindenek egyformán értik és magyarázzák. Akit az egykorú zsidó társadalom vezető és uralkodó elemei egyszerűen dobzódónak, ünneprontónak, országfelforgatónak, templom- és vallásrombolónak, a bitófánál is gyalázatosabb keresztfára méltónak ítéltek: ahhoz a Krisztushoz sok tekintetben a keresztyén társadalom sem volt jobbszívü akkor, amidőn nem az ő testét, mint inkább lelkét iparkodott szétszedni, megcsonkítani, átszúrni, megcsúfolni, ferdítések, hamisítások keresztfájára feszíteni. A Krisztus tanításainak különböző magyarázása folytán állottak elő az egyes keresztyén felekezetek. Ezek mind formába öntötték a maguk felfogását, vagyis dogmákat, hittételeket állapítottak meg. Ha ezek a dogmák mind megegyeznének a Krisztus igazi tanításával, akkor nem volnának különféle felekezetek, sőt nem volna szükség dogmákra sem, hiszen maga a Jézus ma és mindörökké egy és ugyanaz. Akkor csak egy szimbolikus könyv volna: és ez csakis a szentirás lehetne. Minden vitát eloszlatna, minden tanítást világossá tenne egyetlen reámutatás az újtestámentumra. De mivel ez csak ábránd, minden felekezetnek joga és szüksége volt arra, hogy a maga álláspontját, felfogását megmagyarázza, megvédje. A protestáns egyházaknak meg éppen nélkülözhetetlenek voltak a hitvallásukat határozottan, egyenesen és bátran kinyilatkoztató szimbolikus könyvek. Ezen szimbolikus könyvek, hitvallások igazi értékét csakis az határozhatja meg, milyen viszonyban vannak a Krisztus hamisítatlan tanításaival. A dolog természeténél fogva esküszik ugyan mindenik egyház a maga könyveire, de hogy mennyi ezekben a csakugyan maradandó és örökkévaló, az attól függ: mily mértékben foglal helyet bennük a Krisztus? Bizonyos, hogy amig keresztyén felekezetek lesznek, addig szimbolikus könyvek is
