Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-06-01 / 22. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 22. szám. Pápa, 1913 junius 1. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. == Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. T emplomí (Folytatá Jön az ádvent. A gyülekezet reméli, hogy a 4 vasárnap közül valamelyiken csak felhangzik talán ez a szép énekünk is: „Kegyes lelkek, az Úrat dicsérjétek“. Szegény gyülekezet! Hát nem tudod, hogy csak a 42. és 146. zsoltárra menőket lehet énekelni? Tehát, ha elfogy a 49. és 50. dicséret, legföljebb még jön 3-ik vasárnapra a 33. zsoltárra menő, 4-ik vasárnap pedig bűnbánatit énekelsz. Mert hát azt, hogy „Uram, bűneink soksága“ énekelheted egy évben legalább ötször; de azért a 4-ik ádventvasárnapon is azt énekeled, mert a „Kegyes lelkek, az urat dicsérjétek“ már az „elénekelhetetlen“ énekek közé van sorozva. Jön a karácsony. Az 57., 60., 64. mennek évről-évre, kivétel nélkül. Nagypénteken okvetlen a 42. zsoltárra menőt kell énekelni. Husvétkor már megint lehet a 42. és 135. zsoltárra menőt választani. A „Győzedelem, győzedelem“, „Mély gyászba borúit a természet“ — énekelhetetlen, nem is kerül elő soha. De legalább virágvasárnap délelőtt csak rém lehet mást énekelni, mint „A nagy király iön, hozsánna, hozsánna?“ Tévedsz, buzgólkodó lélek. Előkerül a 8. dicséret, mely a karácsonykor, nagypénteken s minden úrvacsora-osztás délutánján elővett 64. dicséretdallamra megy. Pünkösdre a 37. dicséreten kívül megint nincsen más, mint a 84., 135. zsoltárra menők. Úrvacsoraosztás előtt templomból kimenetre nincs más, mint a 112. dics. 4. v. Úrvacsoraosztás alatt a 167. dics. (42. zsolt.) Kimenőre mindig a 174. dics. Tetszik érteni? Évenkénti éneklésünk. és vége.) 5 úrvacsoraosztáskor, éveken keresztül mindig, kivétel nélkül ugyanazok az énekek. Több nincs a könyvben. (? !) Hanem aztán: meg kell nézni azt a tátogatást, ami van egy ilyen gyülekezetben, ahol ilyen módon kezelik a közéneklést, ha véletlenül egy más énekvezető eltalálja kezdeni, ne mondjunk nagyobbat, csak a 66., vagy 90. zsoltárt, vagy a 67., 77. dicséretet! Igen, tátogatás van csak, nem éneklés. Aki ismeri híveink éneklési hajlandóságát, ismeri énekes könyvünket, megítélheti, mit jelent ez! És meg tudja ítélni, mit jelent gyülekezeteink életében az olyan képességű énekvezér, mint az, aki p. o. egyik templomunkban ez év április 13-án, mikor az a mindig emlékezetes Ítéletidő volt, hogy nem tudtuk, marad-e csak egy falat kenyér is, a vasárnapi istenitiszteleten a 33. zsoltárt énekelte: „Nosza istenfélő szent hívek, örvendezzetek . . . lantban, hegedűben, cimbalmi zengésben . . .“ (E sorok írója, sajnos, tanúja volt ennek is.) Ezért mondom én, hogy ne is beszéljünk ének- és zeneművészeti szempontokról. Azt is tudom, hogy ez csak szórványos, talán nagyon is szórványos jelenség csupán. Ne is adja Isten, hogy ilyen jelenségek általánosak legyenek. De azt kérdem: miért lehet ez így, hacsak szórványosan is? Tudom azt is, hogy sokan botránkozni fognak ezek olvasásakor. Annnyit azonban tegyenek meg, hogy ne amiatt botránkozzanak,