Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-05-11 / 19. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1913 május 11. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. — Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4‘50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A második térítői út fáradalmait kipihenve, újból körútra indúl a nagy apostol, Pál. Kimenvén Antiochiából, átjárja a galáciai vidéket, utána Phrigiát, majd alább menve, eljut a nagy Diána istenasszonynak városába, Efezusba. Itt olyan tanítványokat talál, akik az egyenes kérdésre csodálkozva vallják meg: „azt sem hallottuk, hogy van-e Szentlélek“. Mi, a jelenkor tanítványai már mindnyájan hallottunk a Szentlélekről. Hiszen fejünkre az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében ömlött a keresztség vize. Hiszen gyermek- és ifjú-korunkban a Szentháromság egy örök Isten nagyságos dolgaira tanítottak. Hiszen — kevés kivétellel — egyenesen arra nevelteténk, hogy e Lélek meggyőzetéséből mindmegannyi bizonyságai legyünk az Úrnak (Ján. 15 27.) a gyülekezetek előtt. Sőt ma éppen tőlünk várja az a sok csüggeteg és szomorkodó emberi szív, az a sok kételkedő és erőtelen emberi lélek ama vigasztaló, gyámolító isteni Léleknek prédikáltatását. De vájjon nem csupán hallottunk róla ? Éreztük-e, tapasztaltuk-e a szívünkön át is a Szentléleknek, mint folyton munkás erőnek bizonyos valóságát? Mert hasztalan hullott ám piciny fejünkre a keresztség vize; ha ama Lélek tűzkeresztségén is át nem ment szívünk, nem vagyunk keresztyének. Hiába tanúltunk tudományt szülőinktől, tanítóinktól róla, ha nem nyertünk megbizonyosodást felőle amaz égi Atya üdviskolájában. Hasztalan lettünk később jártasak, egyesek köztünk talán tudósak is az írásokban, hasztalan neveltettünk a gyönyörűséges és felséges pályára, ha az a sok tan és tudás nem vált érzéssé, egyéni élettapasztalattá bennünk s ha életsorsunkat pusztán kenyérkeresetnek és nem bizonyságtevő hivatásnak tudjuk. S ma, pünkösd ünnepén is hiába veszünk ünnepi ruhát, hiába öltözünk méltóságos tógába, lágyan leomló palástba, ha nem egy-egy követnek érzi közülünk mindenik magát, akinek arról, egyes-egyedül arról kell e szent napon híven beszámolnia, hogy „mit izent a Lélek az ünneplő gyülekezetnek?“ Vegyük hát a Lélek tűzkeresztségét is; égjen ki belőlünk mindaz, ami földi, ami bűnös s égjen bele lelkűnkbe örök tartalom gyanánt ama mennyei szent szeretet: az Úr s legyünk Őneki mind alkalmas, mind alkalmatlan időben hatalmas bizonyságai. Nyerjünk felőle megbizonyosodást; érezzük, hogy mintegy az ő inegvigasztalásának, megenyhítésének, megtermékenyítésének és megerősítésének felemelő szent fuvallatát lélekzi a mi eddig szomorú, bánatos, gyarló és tétovázó lelkünk. Végül áradjon ki belénk teljes hatalmával, hogy ne ennek a világnak önző, hamis és durva, hanem annak a más világnak más nyelvét szólja ajakunk megtölt szívünknek teljességéből. Az imádság nyelve az, mely az örömben himnusz, a fájdalomban reményteljes megnyugvás. A vigasztalás nyelve az, mely baráthoz, ellenséghez egyforma gyengédséggel beszél. Az igazság nyelve az, mely nem teheti, hogy amit igaznak lát, tud, ismer, azt ne szólja. Az áldás nyelve az, mely áldani tudja az őt átkozót is. A szeretetnek nyelve ez. — Majd ha megtanulunk e nyelven imádkozni, vigasztalni és áldani; majd ha egy magasabb világ levegőjét szívjuk; majd ha átéreztük azt a boldogító igazságot, hogy mi az Úré vagyunk s az Úr a mienk, szóval, mikor ama Lélek ihletésére felébredt lelkünk minden energiája, sőt annak tüzétől, formáló, alkotó erejétől egész valónk akaró, cselekvő hatalmas energiává változott, — majd akkor valóban apostoli munkásságunk által a gondjainkra bízott „Krisztustól gyűjtött nyáj Örvendezni fog e Pünkösdnek.“ Somogyjád. Izsák Aladár. PÜNKÖSDRE.
