Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-11-26 / 48. szám
Huszonkettedik évfolyam. 48. szám. Pápa, 1911 november 26. DDNÁNTDLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. —Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K),hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Miként tehetnénk igehirdetésünkét vonzóbbá és hatályosabbá ? — Folytatás. — De most már szólhatunk magukról a prédikációkról is. Itt mindenek előtt feltűnik igehirdetésünk mozaikszerüsége. Azt akarjuk ezzel mondani, hogy az egy évben elmondott beszédek között alig van kapcsolat, egymásra vonatkozás. Ez következtethető abból a tényből, hogy nagymennyiségű egyházi beszédeink között alig található összefüggő beszédsorozat. Bizonyos az, úgy kell annak lenni, hogy minden egyes prédikáció legyen önmagában véve is egy kerekded egész ; dehogy mégis ne lehetne többet egy fögondolat alá csoportosítani ez az, amit elhinni nem tudunk. — Szász Károly, Mészáros János megmutatták, hogy az év nagy részét hogyan lehet felhasználni egy célra törő beszédsorozatok tartására. — Prédikációnk van rengeteg. Különösen sok ugyanazon tárgyról, ugyanazon gondolatkörben mozgó. De, hogy bizonyos nagyobb tárgykört oly tartalmasán és részletesen merítsen ki egy-egy beszédsorozt, mint pl. Mészáros: Keresztyénség lényege cimü munkája teszi, ez az, ami után vágyva vágyunk. Igehirdetésünk mostani alakjában (természetesen csak a megjelent e. beszédekből alakulhatott ki ez a meggyőződésünk) nem öleli föl az egész keresztyén tudományt rendesen. Ha valaki éveken át szorgalmas látogatója is a templomoknak s legyen bár a legfigyelmesebb hallgató, nem nyer tiszta képet a keresztyén élet meszületéséröl, fejlődéséről, melynek szószéki ismertetése oly kivánatos volna keresztyén szempontból. Nem akarunk mi ezzel az ev. és r. kath. egyházakban divatos perikópa rendszer mellett lándzsát törni; de az igazsághoz hiven igyekezünk kiemelni, hogy a régi egyház a perikópa rendszerben a tárgy választásra helyes tervet készített; csak abban tévedett, hogy gépies megkötöttséget teremtett benne. De az a nagy szabadság a tárgyválasztás tekintetében, amely a mi tulajdonságunk, az ellenkező túlzás veszélyét rejti magában, mely nem jobb mint a gépies megkötöttség. Nem szabad a tárgynak ötletszerűnek lenni; nem lehet mindegy, akármiről prédikál a pap ; talán mindig, amire épen bibliája nyilik. Mert hiszen „a templomi igehirdetés az emberiség keresztyénné nevelésének eszköze ; tehát annak olyan tervszerűnek kell lenni, mint a jó tanításnak“’1 Ha kevésbbé ötletszerűen, de sokkal több tervszerűséggel történnék igehirdetésünk, több volna a nyomtatatásban birt összefüggő ciklikus beszédünk. Az ige az örök életnek eledele az üdvösség után vágyó lelkeknek. Nem lehet azért közönyös az, hogy mit és hogyan nyújtunk a híveknek. Nem lehet közönyös és pusztán esetleges az igehirdetés tárgya és az előterjesztés módja. A tárgyra vonatkozólag mindig meg kellene kérdezni önmagától az igehirdetönek: „vájjon amit én ma prédikálni fogok, csakugyan igazi eledel-e a lelkek számára ? És épen ma fog-e az a legjobb eledel lenni 1“ Ennek a kérdésnek feltevése és rá a lelkiismeret felelete megtanít minket, hogy ne az utolsó nap keressünk beszédet; hanem jó hosszú időre előkészítsük a tervét annak, hogy miről fogunk 1 Kovács A: Homiletika 103. 1.
