Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-09-10 / 37. szám
Huszonkettedik évfolyam. 37. szám. Pápa, 1911 szeptember 10. «pa*! r r r DDNANTDLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. —— Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K),hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Egyről-másróL A vágvidéki lelkészi értekezleten felolvasta Gyalókay László. — Folytatás. — De jöjjünk közelebb magunkhoz. Ha tekintetünket egyházi életünk lefolyt évén végig hordozzuk, a kopár mezők mellett egy arany kalászokkal ékes szántóföldet látunk, a Kálvineumnak az áldozatkészség arany kalászait mutató szántóföldjét ! ,E magasztos célú intézmény rohamos léptekkel közelgett a lefolyt évben a megvalósulás felé. Bámulatos áldozatkészség nyilvánult ezen üdvös eszme iránt, még olyan helyekről is, honnét azt várni egyáltalán nem lehetett, más vallásu embertársaink részéröl. A legutóbbi kimutatás szerint minden címen 425.330 korona gyűlt már egybe, igy tehát a Kálvineurn mai vagyona közel van a félmillió koronához. És ez a tekintélyes összeg jó módon csak ezen lefolyt egyházi évünk alatt gyűlt össze a lelkészek, egyházak és egyes jó lelkek alapítványai és adományaiból, s a vezetők fáradságot nem ismerő buzgósága által rendezett Kálvineumestélvek, orgona- és egyéb hangversenyeknek tiszta jövödelméböl. Ebben a hivatalos egyháznak, quasi egyházi felsőhatóságnak egyetlen fillér adománya sincs. Meg kell hajtanunk az elismerés lobogóját, ama rendkívüli kitartást, erőt, energiát tanító vezetők — Baltazár Dezső, Kiss Ferenc, Kis József, Gergely A — előtt, kik mintha nem is gyarló emberi testtel bírnának, viselik az utazas testet rongáló fáradalmait, s éjt, napot eggyé téve, most egyik, majd a másik részén tűnnek fel az országnak, beszélve, szónokolva, agitálva mindenütt, ahol csak egy kevés intelligenciára találnak, mely őket és az eszmét, melyet képviselnek, megérteni képes. Valóban a szentlélek munkás ö bennük, mint amaz első apostolokban; nekik — amint látszik — életük is nem drága, csakhogy elvégezhessék örömmel futásukat, s a megbízatást, melyet vettek lelkésztársaik egyetemétől!“ Legyen munkájukon Istennek áldása, legyen fáradságuk jutalma, — édes öntudatukon kivül — mindnyájunk őszinte elismerése és köszöneté! De e nagyoknak lángbuzgalma mellett minő éles világításban tűnik fel előttünk egyes lelkésztársaink hideg közönye, mellyel e valóban minket lelkészeket legközvetlenebbül érdeklő humánus cél iránt még mindig viseltetnek. Mintha csak amaz efezusi tanítványok volnának, akik a hozzájuk intézett kérdésekre ama tanítványokkal együtt ekképen felelnek: „azt sem hallottuk, hogy vagyon-e Szentlélek!“ s e mi speciális ügyünknél a választ igy formulázhatjuk: „azt sem hallottuk, hogy vagyon-é Kálviné um !“ íme, e mi lelkészi körünkben alig egy-kettő mondhatja el azt, hogy ö lerótta eddig kötelességét, s a neki adott anyagi talentumok mértéke szerint meghozta áldozatát a szentügy oltárára. A nagy többség még mindig várakozik, aggodalmaskodik, sok egyéb más rendű fizetendőivel takarózik, s összeszorítja markát, hogy valamiképpen ki ne röpüljön abból az adomány. Oh kedves lelkésztársaim, vegyük eszünkbe idején azokat, amelyek a mi békességünkre valók ! Az az országos gyámintézeti özvegy- és
