Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-06-18 / 25. szám
Huszonkettedik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1911 junius 18. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős 3= szerkesztő címére küldendők. == Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K),hirdetések,reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Küzdelem a jellemért. A főiskola növendékeinek elmondotta Wilder Róbert. — Folytatás. — A kérdésnek azután egy másik oldala is van. Az az ember, aki veszt a jellemért való küzdelemben, nemcsak saját magának árt, hanem embertársainak is. Kevésbbé alkalmassá teszi magát arra, hogy másoknak segítsen. De van a kérdésnek egy harmadik oldala is. Az az ember, aki vét önmaga ellen, nemcsak magában és embertársaiban tesz kárt, hanem vét Isten ellen is. Sok felületes beszédet hallunk manapság a társadalmi kérdések megoldásáról. De lehetetlen felelősségünket megértenünk önmagunk és embertársaink iránt, ha meg nem értettük mindakettö viszonyát Istenhez. Épen úgy, mint ahogy lehetetlen megérteni a földnek és holdnak egymáshoz való viszonyát, mig tisztában nem vagyunk a naphoz való viszonyával. Egy barátom könyvet irt a „négy emberről“. Azt érti ez alatt, hogy minden emberben négy ember lakik. Pl. bennem ott van először az ember, akit a nagy világ lát, másodszor ott van, akit legbensöbb barátaim ismernek, harmadszor ott van, akit magain látok magamban, negyedszer ott van, akit Isten lát. Féltékenyen kell vigyázni mind a négy emberre. Úgy kell élnünk, hogy a nagy világ is jó véleményt alkosson rólunk. Úgy kell élnünk, hogy legbensöbb barátaink is tisztelhessenek s továbbá úgy kell élnünk, hogy önbecsülésünk megmaradjon, mert az, aki elvesztette önbecsülését, nagyon sokat veszített. De mit mondjunk a negyedik emberről, arról, akit Isten lát bennünk ? Amikor Ézsaiás próféta belépett a templomba, az az ember, akit a nagy világ, látott benne, korának legkiválóbb embere volt. Az az ember, akit barátjai láttak, legnemesebb jellem, az az ember is, akit maga látott önmagában, felül volt az átlagon. De mikor ott tartózkodott a templomban, s Istennek megvilágításába jutott, mi történt? Meglátta azt az embert magában, akit az Isten lát benne és így kiáltott: „Jaj nekem, mert elvesztem, tisztátalan ajkú ember vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom, mert az én szemeim látták a királyt, a seregek urát! “ Ha sötét volna ez a terem, volna-e jogunk nyilatkozni ennek állapotáról? Nem volna alkalmunk látni, hogy van-e por a székeken. De ha a világosság beárad, akkor tudjuk, . . . akkor látjuk a szobát minden zugában. Vájjon Istennek a világossága beáradt-e már a lelkűnkbe? láttuk-e már azt a negyedik embert ? Ha láttuk, akkor a legjobbnak sincs közülünk sok oka a dicsekedésre, mert mindnyájan vesztettünk a jeliemért való küzdelemben. Amikor a bűnről beszélünk, különböző kifejezéseket szoktunk használni. Ott van pl. ez a kifejezés: vétség. Ez jogi fogalmat fejez ki. Azt értjük alatta, hogy megsérteni valami törvényes rendet, pl. egy állam rendjét. Azután ezt a szót is használjuk, hogy bűn. Azt értjük alatta, ami megrontja az emberi jellemet, erkölcsi kifejezés ez. Ha azt a kifejezést használjuk, hogy rossz, akkor filozófiai fogalmat
