Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-04 / 36. szám
298. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. aki eddigelé távol tartotta még magát, hogy oltani segítse a tüzet.“ Amit ereje enged, azt kész megtenni. „Még a hozzátok való utazás fáradalmaitól sem irtózom — így ír a frankfurti lelkészségnek — bármennyire hosszú és fárasztó legyen is az út. Mert milyen kötelesség van elénk szabva, ha nem az, hogy minden módon megőrizzük a békét és egyetértést, kiváltképpen a veletek (lutheránusokkal) való összetartást.“ Egy regensburgi prédikátornak egyszer így ír: „Bizony ez a szakadás, amely most a művelt és jámbor emberek közt is kiütött, nagy figyelmeztetés és intés számunkra. Ha tanok tekintetében még nem egyezünk meg teljesen, az még nem lett volna olyan nagy baj, ha a gyűlölködéstől és keserűségektől tartózkodunk. A keresztyének között az Űr vacsorájának kellene lenni az első összekötő kapocsnak és ehelyett Párizs almájává lesz, amely minden közösséget megsemmisít.“ Martyr P.-hez így ír: „A szent egység, amelybe az Úr bennünket felvesz, még sokkal több, mint a benne való barátság és közösség ; valósággal beleolt bennünket a saját testébe, hogy mindnyájunknak jutatthasson így abból, ami nem övé. így öleli magához a hívőket és egyesíti őket magával és egymással ; ez az a közösség, amit az úrvacsora eszközöl . . . Miért hátráltatná a differencia, a tanban való különbség ezt a benső és őszinte közösséget . . . Óh, bárha mindnyájan, akiknek hatalmukban van valamit tenni, összefognánk, hogy a sebet behegessziik és az egyházakat megint egyesítsük !“ „Ha van valaminő remény a békét helyreállítani,. — így ír egy würtembergihez — úgy én szívesen elmegyek oda, bármerre hívjanak is engem ez ügyben ; vigaszom osupán csak az, hogy a jó ügyet nemcsak védelmeztem, hanem mindent megkisérlettem, hogy a szerencsétlen tévedéseken segítsek.“ „Legalább egymást közt értenénk egyet! — így ír azokhoz, akik Zwingli hiveit szidalmazzák. Nem-e az a látszatja van a dolognak, mintha szívvel és szájjal a hitetlenek szolgálatába szegődtünk volna, hogy nekik gyönyörűséget szerezzünk, miközben egymást szétszaggatjuk ! Nem szakad-e meg szivünk, amidőn az egyik botránykövet a másik után dobják utunkra ? Bizony senki sem lehet annyira erős és keményszívű, hogy ennyi csapás meg ne törné, ha közben szüntelenül az Ür nem lebegne szeme előtt!“ Vagy hát éppenséggel lehetetlen ezt a „botránykövet“ félrelökni ? Kálvin nem akarja ezt elhinni. Azért öaömmel is üdvözli 1552-ben Cranmer angol püspök abbeli ajánlatát, hogy valami módon protestáns konzíliumot hívjanak össze, amely az evangélikusokkal való uniót előmozdítsa, siettesse; azért arra kéri 1557-ben Melanchtont, hogy Strassburgban, Tübingában, Heidelbergben vagy Frankfurtban megbeszélést tűzzön ki, ahol a vitás pontokat megvizsgálhassák. „Korunk egyik legnagyobb átka, — így ír Melanchtonhoz — hogy az egyes egyházak annyira szét vannak egymástól szaggatva, hogy még az emberek közt egyébként fennálló közösség is alig van meg köztünk, hát még Krisztus anyaszentegyháza tagjainak szent közössége. Evégből nem tartom jogosnak minden fáradságot és munkát kikerülni, amely különben komoly és becsületes, a Szentirás alapján álló egységformulát céloz, amelynek alapján azután a különálló egyházak találkozhatnának. Magam részéről semmi fáradságot sem restellek, még ha tiz tengert kellene is bejárnom.“ Azért 1559-ben a nem német, azaz francia protestánsokat arra buzdítja, hogy javasolják egy nagy evangélikus főzsinat egybehivását, hogy így egyházi keretek közt nyújthassanak kezet a kibékülésre. Ő úgy képzelte, hogy az három nemzet, még pedig az angol, a francia és a német nemzet közös konzíliuma lesz, amelyen valamelyik fejedelem majd elnököl, a zsinat látogatói pedig a legkülönfélébb pártállások theologusai lesznek, akik egymással majd tárgyalni fognak, azzal a bizonyos szándékkal, hogy megegyezést hoznak majd létre. Ámbár nagyszámú ellenfél szegült volna ennek ellen, mégis bízott abban, hogy egy csomó szelídebb érziiletü embert, akik eddig hallgattak, tervének megnyer. Bizonnyal, még a látszatának sem szabad fennforogni annak, mintha az unió ő rajta múlt volna. „Éppenséggel emberietlen az a dolog, hogy egy ilyen siralmasan szomorú szakadás nem indítja az embereket arra, hogy segítség után nézzenek.“ Úgy gondolta, „az Ür bizonyára áldását adná rá. csakhogy a munka sikerüljön“. Miben elpusztíthatatlan ideálizmus! Valóban az. És egy oly ideálizmus, amely a biztos győzelembe vetett hitben gyökeredzik. Oly győzelemben, amelynek végül minden ellenfelet itt is és amott is, le kell győznie. Nem csupán az evangélikus keresztyénségen belül, hanem kívül is. Sőt még a katholikusokkal való unió lehetősége is felmerült előtte. De azért túlságosan még sem reménykedik. „Mert a prälatusok, akiktől az egyház függ, ismét másoktól függenek. Rómából parancsolják, hogy szóljanak-e, vagy hallgassanak, változtassanak-e a dolgok során, avagy mindent a régiben hagyjanak. A szent lelket, amely a tisztelendő atyákat igazgatja, először a pápaságnak kell ellenőriznie.“ Azt is sajnálja, hogy a római katholikus egyház a szabadakaratról és jócselekedetről való tanában nem fór össze Krisztus működésével és személyiségével. Azt sem feledi el Kálvin, hogy a római katholikusok egy Ariust, Sabelliust, Nestoriust, Eutychess, Marciont és a manichiiusokat, kivetették az egyházból, és hogy mi velük, t. i. az előbb felsoroltakkal egyetértünk a Krisztus személyéről és a vele való közösségről szóló tanban. Egyébként pontos különbséget tesz tanok és emberek között, amidőn így ír : „mi a velünk szemben álló embereknek semmiképpen ellenségei nem vagyunk, és az ő üdvösségükre való gondot nemkevésbé szivünkön hordjuk, mint a magunkét. Sajnáljuk vakságukat és tévelygéseiket, amennyire tőlünk telik, korlátozni szeretnénk. Szeretjük őket, amint a keresztyénség parancsolja, hogy szeressük. Igen, mi szívesen felvesszük őket magunk közé és istentiszteleti közösségre is lépünk velük, ha Istent tiszta szívből kivánják imádni. Egyszóval, mi készek vagyunk hozzá
