Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-07-25 / 30. szám
515 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 516 reformáció jelentőségét az előkelőbb, tehát inkább arisztokrata néposztályok jobban tudták méltányolni. De azért a kálvini reformáció végeredményében mégis a szabadság és jogegyenlőség uralmát mozdította elő s ez igen nagy érdeme. El sem tudjuk ma képzelni, hogy mily állapotban lenne most Európa a reformáció nélkül s viszont azt sem tudjuk elképzelni, hogy Európának s különösen Franciaországnak fejlődése a mainál mennyivel magasabb fokon állhatna, ha IV. Henrik francia király annak idejében azt a végzetes mondást ki nem mondotta volna: „Paris vaut une messe.“ Uraim, üdvözöljük önöket a magyar református egyház nevében s egyszersmind hálásan megköszönjük azon rendkívül szives fogadtatást, melyben itt önök minket részesítettek. M. E. Doumergue, a montaubani theologiai fakultás tanárának a genii Cálvin-ünnepen tartott beszéde. (A „Semaine Religieuse“ után.) Julius 2-án, pénteken este fél 9 órakor a híres St.-Péter templom igen ünnepélyes látványt nyújtott. Óriási tömeg foglalta el a templomnak minden zugát; a hivatalos hatóságok is résztvettek a konferencián, melyet a közönség mindvégig nagy figyelemmel és áhítattal hallgatott. Doumergue úr felmegy a szószékre egyházi ruhában és megnyitván a gyűlést, felolvassa azt az egyszerű imát, melyet Kálvin szokott mondani bibliamagyarázásai előtt. Azután az egyházi énekkar és a gyülekezet felváltva éneklik a 118. zsoltár első versét. „Soli Deo Gloria!“, úgy kezdi az ékesszóló előadó beszédét, melynek cime : Kálvin Genf predikárora. „Ez az első szó, mit mondani illik Kálvin jubileuma kezdetén ; ez az egyedüli szó, mely összhangzásba hozza az ünnepet a nagy reformátorral és a reformációval. Arra kértek föl engem, hogy adjak Önöknek hű képet Kálvinról. Én őt a „St. Péter“ és környéke, az ö tevékenysége színhelyének keretében fogom bemutatni.“ Itt aztán a szónok elkezdte leírni sok bájjal Kálvinnak a mindennapi szokáséit; hogyan ment a „Chanoines“ utcából az „Auditorium“-ba, a „Goitre“-ból (zárda) a „Hotel de ville“-ba (városház) és hogyan kereste fel a „Cour de St. Pierre“ barátait. Aztán a nagy templom szószékére kiséri az előadó a reformátort a 6 órai reggeli, vagy a 3 órai délutáni istentiszteletre ; leírja továbbá arcvonásainak beteges, de egyszersmind előkelő kifejezését; lassú, de energikus beszédmódját. Aztán megróbáija feltámasztani szemünk előtt a nagy prédikátor egyéniségét. „Kálvin a tett és gond embere; de mindenek előtt olyan ember, aki szól és szavával áthatja a lelkeket és teremt nemzeteket.“ Huszonöt éven át szólt a lelkészi és a tanári szószéken, majd minden nap, vagy ha kellett kétszer is naponként és amellett diktált sok könyvet, irt egész tömeg levelet és tanítványai, meg a nyomda mindenütt szétszórták tanait, útbaigazításait az egész keresztyénség között. Predikálási módja egyszerű; sőt egészen mesterkéletlen. Semmi osztályozás, semmi átmenet, semmi bevezetés, semmi berekesztés. Semmi a látszatért, minden a valóságért. Beszédmódja familiáris, népszerű, többször inkább nyers. Előadásai tele közmondásokkal, tájszólásokkal, a mindennapi életből vett példákkal, ami mutatja, milyen nagy figyelemmel kisért Kálvin mindent, ami körülötte történt. Nagyon kedvelte a felkiáltásokkal és kérdésekkel egybekötött párbeszédeket. Nem riadt vissza a durva kifejezésektől se és az ő ecsetje majd mulattatta, majd megfélemlítette hallgatóit. De egyszer csak megváltozott a tónusa és a nyersesége helyett halljuk bájos szelídségét. * És itt most a kritika alapján a tudós szónok Kálvin beszédeiből sok-sok bizonyító részletet hozott fel. „Semmi sem ér fel“, folytatja Doumergue ur, Kálvin beszédjének népszerűségével, csak az auctoritása. Mivel Kálvin elhivottnak érezte magát, úgy vélte, mintha a szószéken Isten helyettese volna. Látta fizikai gyengeségét, de egészen feláldozta magát hivatásának és mivel csak Istennek tiszta és egyszerű szavát akarta hirdetni, nem riadt vissza attól, hogy meg ne fenyegesse és le ne sújtsa az ő tanainak ellenteleit. De a szent törvény menydörgése után halljuk a kegyelem és a szeretet lágy szellőjét. Itt az előadó újra ad több példát Kálvin beszédeiből, amelyekben a „szomorú szigorúságot“ látjuk váltakozni a „derült szelidséggel“. „A prédikátornak — úgymond Kálvin — több keserűséget és fájdalmat kell magában tartani, mint amennyiben részesülnek hallgatói Említett módon, Kálvin az ő beszédeiben szól a dogmákról, az erkölcsiségről, a politikáról és szociális économiáról; képesíti tanítványait a polémiára, a vértanuságra, megmagyarázza az alkotmányt és leteszi a kereskedelem és az ipar alapköveit. Beszél az egészségtanról, az „örök dekrétum“-ból ad tanácsot a házasságra és a nevelésre nézve és foglalkozik még a munka, az öltözködés és a szórakozásokkal. Nem volt az ő hallgatóinak soraiban, legyen az férfi vagy nő, a legkisebbtől a legnagyobbig, ki ne hallotta volna Kálvintól, hogyan kellene teljesíteni kötelességeit, nincs köztük egy egyéniség, kinek a lelke át ne lett volna hatva a nagy reformátor szellemétől. Sokan túlszigorunak tartották a reformátort. Pedig nem tartozik azon önkinzók közé, akik megvetik a természetes életet. Az ő felfogása szerint a test a Szentlélek temploma és egyszer majd glóriában fog feltámadni, tehát illik, hogy ide lent megbecsüljük és ápoljuk. Kálvin mindenben a legnagyobb tisztaságot követelte. Megengedi, hogy a szükségesek mellett fölösleges dolgokat is élvezhessen a keresztyén: például, hogy gyönyör
